Vastagbélműtétem okán véghezvitt kórházba vonulásom, majd oda történő befogadásom egyik jelképes eseménye volt a kórházi karszalag rögzítése. Új idők járnak már itt kéremszépen; sehol egy név, sehol egy dátum, csak vonalkód és szám. Viszont a rabosításom egyik legtalálóbb megjegyzése is ehhez a szalaghoz fűződik, mikoris véna után kutatva Emília nővér a műtét utáni 4. napon letépte rólam, ezen érzett aggódásomat úgy oszlatva el, hogy már vége az operaelőadásnak, nincs rá szükségem.

Persze nem tudom, ki hogy van vele, de részemről szívesebben vettem volna részt egy valódi operaelőadáson, mint a műtéten... komolyan: akár bármelyik áriát elénekeltem volna a színpadon, többszáz néző előtt, minthogy ezen a kisebb érdeklődésre számot tartó eseményen terüljek ki. Nos, mivel ez rendületlenül nem kívánságműsor, maradt a reggeli 4.23-kor megszólaló ébresztő, a láz- és vérnyomásmérés és a változatlan várakozás. Szerencsém volt - már megint -, mivel második voltam a műtéti listán, így már fél 9-kor megszabadulhattam a ruháimtól és megkaptam a kék bogyómat, amit legnagyobb megdöbbenésemre egy korty vízzel bevehettem. Ja, ekkor már több, mint 48 órája nem ettem semmit és előző este óta nem is ihattam... hát, ezért ez a rácsodálkozás.

Vártam a kábítás hatását, de hiába futárkodtak velem egyik épületből a másikba, lifteztünk fel-le, úgy éreztem, képtelenek lesznek elaltatni, itt már csak a fejlövés segíthet. Ismét szerencsére nem sokat várakoztattak a parkolópályán sem, hamar betoltak a műtőbe, ahol az én mentőangyal Altatóorvosom mosolyogva várt. Nevetve panaszoltam, hogy nagyon éber vagyok, hiába akartak leszedálni, közben persze a lábamat már kengyelbe rakták, igazgattak, mintha csak egy terítő lennék valami elegáns asztalon. Még csak új branült sem szúrtak be éber állapotomban, a meglévőbe kezdték folyatni az altatószert, ahogyan nem nyúztak katéterrel és hasonló tortúrákkal sem. Nem lehetek ezekért eléggé hálás. Az oxigénből már csak hármat szívtam, és mégsem kellett a fejlövés, mégis hatott az altató, mégis kiütöttek.

Semmire nem emlékszem a műtétből, talán csak egy villanásra, hogy felébresztettek és annyit mondtak, végeztünk. A következő filmkocka már az volt, hogy a saját szobánkban vagyok, megy az infúzió... örömmel állapítottam meg, hogy nem kerültem az intenzív osztályra, tehát valószínűleg minden rendben. Eszembe jutott a sztómazsák. Mi van, ha mégis szükség lett rá, amire persze nem készítettek fel, de mi van, ha mégis? Végigsimítottam a hasam, nagyon óvatosan. Semmi, csak kötések. Már megint szerencsém volt!

Viszont az orr-gyomor-szonda tényleg nagyon undok dolog. Ezzel a tudattal ismét becsuktam a szemem, mire kinyitottam, anyukám ült mellettem egy széken. Mondtam neki, hogy biztos nem mindenre fogok emlékezni abból, amit mond, de meséljen, mert én nem tudok rendesen beszélni az orromból kilógó csőtől. Távozása után hamarosan nővérem téblábolt az ágyam tövében. Ottléte alatt egészen magamhoz tértem, volt kedvem kivetetni magamból a lefolyt infúzió csövét, hogy legalább a karjaimat átmozgathassam. Számbavettük a csöveim számát: orromból egy, hasamból három, az alsó tájékokról kettő vezette el az ilyen-olyan nedveket egy-egy gusztusosnak aligha, viszont funkcionálisnak nevezhető tasakba/műanyag dobozba. A császármetszésemből visszamaradt emlékek alapján aggódtam kissé a katéter okozta diszkomfort-érzet miatt, de ekkor ezt olyannyira nem érzékeltem, hogy hirtelen azt hittem, onnan nem is vezet ki semmiféle cső és azt képzelik, hogy én most a WC-re fogok járkálni...

Estefelé már olyannyira jól éreztem magam, hogy Picikémmel is tudtam beszélgetni egy kicsit telefonon. Valami nagyon pörgethetett, mert tőlem szokatlanul optimistán és nyugodtan heverészve azt gondoltam, tényleg hazamegyek június 20-án. Az okozott csak nagyobb aggodalmat, hogy Gabi-szobatársamat hiába vitték el a távollétem alatt a műtőbe - mint utólag megtudtam, délután fél kettő körül - este 8-kor még mindig nem volt se híre, se hamva. Párja néha idegesen berohant, hogy elpanaszolja, senki nem mond semmit, aztán azt, hogy az intenzíven látta Gabit... nade fél 10-re helyreállt a rend: stabil állapotban visszakapott, ámde igen kába szobatársam megnyugtató jelenlétével felszerelkezve, kellő hatékonyságú fájdalomcsillapítóval megtunningolva vágtam neki a csövekben gazdag, de mégis váratlanul eseménytelen éjszakának.