Mindig boldogan veregetem meg virtuálisan a hátamat, amikor bármi apró bizonyítékot vélek felfedezni, ami a változásomat támasztja alá. Még akkor is, ha ehhez alkalmasint "hajléktalanná" vagy "felnőtt kinézetűvé" kell válnom. Az meg, hogy ezek a jelek ráadásul sokszor kabaré hangulatúvá teszik a csodálatosan egészségessé szürkült hétköznapokat, csak emelnek a szürreális jelenetek fényén.
Előző bejegyzésemben ígérteknek megfelelően a nyár maximálisan várakozáson felül teljesített. Volt benne két nagyobb és több kisebb közös szabadság Picikémmel, nagymamás hétköznapok, illetve háromféle napközis táborba szállítmányozás. Ez utóbbi, gyermek hurcolására utaló mondatrész olyannyira fizikailag kézzel fogható volt, hogy többnyire a felnőtt kerékpárom gyermekülésében történt. Persze lehetne firtatni, hogy egy közel 8 éves iskolás mit keres még mindig a jóval kisebb korosztályt megcélzó szállítóeszközben kényelmesen, esetenként kakaóscsigát vagy nosztalgia lekváros buktát fogyasztva, az elsuhanó tájban elmerülve vagy éppen kézzel-lábbal gesztikulálva-bulizgatva, nade tekintettel a szintén későn érő típusú anyjára, mégsem merülnék bele a témába. Az én kondimnak vagyis inkább antikondimnak mindenesetre jót tett az az 5 nap, melynek során reggelente 7 óra 5 perckor a 20 kg-ot meghaladó óriáscsecsemőmet a lakhelyünktől több, mint 4 km távolságra található művelődési házba juttattam, majd onnan rohamtempóban eltekertem a hasonló táv legyőzését követően elérhető munkahelyemre, hogy aztán délután 15 óra 45 perckor ugyanezt az útvonalat visszafelé tegyem meg. Megállapítható, hogy "új emberségem" nem csak jó dolgokban manifesztálódik, hiszen korábban talán nem purcantam volna ki annyira ettől az amúgy nem túl tetemes távolságtól, mint most, mindenesetre nap végén, mikor rendszeresen a saját táskámmal, szatyrommal, Picikém batyujával felmálházott biciklim árnyékában az anyukám háza előtti padra roskadva vártam a nagymama által főzött vacsoráért az első emeletre felkutyagoló gyereket, csak arra volt erőm, hogy bambán bámuljak és élvezzem a pár perc semmittevést.
A harmadik nap délutánján ebbe a révületbe köszönt be egy negyvenes, magas, az arcát dekoráló lila folt ellenére is jó kiállású fickó, aki nem bajlódva a szóvirágokkal rögtön némi készpénzért folyamodott hozzám. Persze bele lehetne menni a fedél nélküliek, kéregetők sorsának, fizikai-pszichológiai lehetőségeinek elemzésébe, a rám vetített tény itt pusztán annyi, hogy akkor abban a szituációban nem éreztem szükségét a pénztárcám előbányászásának. Amúgy ilyen esetekben előfordul, hogy adok, az is, hogy nem adok, de megbánom és lelkiismeret-furdalásom lesz, de ebben a helyzetben semmiféle megérzésem nem súgott olyasmit, hogy "ennek az embernek aztán muszáj adni legalább egy százast". A fickó a visszautasítástól azonban egyáltalán nem jött zavarba, hanem a biciklim felé bökve megkérdezte: "a tiéd?". A kellemes tespedt nyugalom bennem ekkor hirtelen komoly aggodalomba fordult: basszus, ez képes lesz kihasználni a szétfolytságomat és a következő pillanatban már a kerékpáromról visszafelé integetve jelzi, hogy az már csak volt az én tulajdonom az irataimmal, pénztárcámmal, mindenféle flikk-flakkommal együtt. Na, olyan komolyan azért nem léptem a tettek mezejére, mert csak a karomat kinyújtva fogtam meg a járművet, mondván, hogy az enyém és terveim szerint még az is marad egy ideig, erre nem az történt, amire számítottam, azaz nem tette arrébb a kezemet és nem ült fel a nyeregbe, pusztán az eddig történtek és a látvány tekintetében levont következtetésének megfelelően megkérdezte: "te is az utcán élsz?"... BUMMM... Eljutottunk idáig: 38 évesen néhány kilométer lebiciklizését és 8 óra - erősen kímélő üzemmódú - irodai munkát követően hajléktalannak tűnök?! Aztán ránéztem a bringára:mindkét kormányán csomagok lógtak, a korábban letört, de újonnan "igényesen" feldrótozott, kissé meggörbült első csomagtartója pedig púpozva volt szatyrokkal, a táskámmal, ilyen-olyan papírokkal, műanyag dobozzal... annyira nevettem, hogy az ember kénytelen volt elhinni, hogy téves volt a feltételezése és azonmód kedvet is kapott, hogy mellém telepedjen. Hiába hívtam fel a figyelmét, hogy amúgy baromira nem szeretnék vele eszmét cserélni és különben is csak a lányomat várom, ezzel mit sem törődve leült és belefogott élete történetének monológjába, mondván, hogy beszélgetni ő sem akar, csak beszélni és az sem zavarja, ha félbeszakítják. Nos, ez a bizonyos félbeszakítás szerencsére elég hamar megtörtént, de tény, hogy az is megért volna minimum egy fotót, hogy a felénk tartó Picikém és anyukám milyen képet vágott, mikor az elvártaktól eltérően nem egyedül találtak a padon, hanem egy idegen, ámde láthatólag eléggé belazult férfi társaságában, úgyhogy el is hangzott a "zavarunk?" kérdés. A helyzet kialakulásának elsztorizgatását követően jött az intelem: kupáljam ki magam, mert érdemes vagyok egy jobb formára, méltó a sikeresebb életre. Éljen.
A meglehetősen szórakoztató eset kapcsán nem tud nem eszembe jutni apai nagynéném, aki dacára - még 78 évesen is - szép arcának, magas, karcsú termetének, többnyire jófej természetének, a saját külsőségeire soha nem fektetett nagyobb hangsúlyt, olyannyira, hogy a jópár éve télen viselt, jobb napokat látott, férfias szabású kabátja, rövid haját eltakaró, homlokába húzott sapkája, kitérdesedett melegítőnadrágja, illetve a két kezében cipelt hatalmas műanyag zsákok egyfajta jogosítványt adtak a kezébe, hogy a hajléktalanok társuknak tekintsék. Az akkoriban hiú huszonéves énem megdöbbenve hallgatta az ezzel kapcsolatos, amúgy vicces sztorikat, azzal a szilárd elhatározással karöltve, hogy velem ez ugyan soha nem fordulhat elő. Most pedig, bármilyen furán is hangzik egy efféle piszlicsáré jelenettel kapcsolatban, boldog vagyok, hogy mégis megtörtént, mert ez azt jelenti, hogy mégis változnak a dolgok és még azt is jelenti, hogy az élet nagyon szórakoztató tud lenni, pláne, ha csak az ilyen kaliberű fricskáival vicceskedik.
A bicikli mindenesetre azóta hajléktalan-szekér névre hallgat és a lányom pedig csupán nagyon rövidke időkre mer egyedül hagyni engem azon a padon. Mégis megtörtént a múltkor, hogy egy otthontalannak tűnő férfi megint kinézett magának; rögtön a pénzkéréssel indítva, az előtte kerékpárral közlekedő hajléktalanra panaszkodva pár másodperc múlva már az iratait kezdte mutogatni nekem, aki a nyári esethez hasonlóan kommunikálva a beszélgetés mielőbbi lezárását szorgalmaztam volna, totálisan sikertelenül. Mikor realizálódott bennem, hogy ez a fickó bizony szintén magáról szeretne beszélni, ennek elejét véve elnosztalgiáztam neki a fenti esetet, amin amúgy jót mulattunk együtt. Persze el lehet képzelni megint a családtagjaim arcát, mikor a tulajdonképpen elég "rosszarcúnak" tűnő emberrel folytatott kedélyes rihiröhire odaértek hozzánk... ez már önmagában tovább árnyalta a helyzet komikumát.
Fentieknek az égegyadta világon semmiféle tanulsága nincs, hacsak nem annyi, hogy az utcánkban sajnos egyre láthatóbbá válik a társadalomnak ez a rétege, én pedig jobban tenném, ha egyrészt rendet tartanék akár a biciklimen, akár máshol és a gondterhelt-lestrapált arckifejezést a hátam mögött hagynám. Amire amúgy pont minden okom megvan!
A csodálatosan egészséges szürkeségnél pedig már csak az még fantasztikusabb, hogy a hétvégén sikerült eljutnom az osztálytalálkozóra, ami ugyan a többiek pandémia-parája miatt igencsak családias volt, de talán pont ez tetszett benne a legjobban. Ez egészen pontosan az az osztálytalálkozó volt, amit tavaly ősszel akkor kezdtek szervezni, mikor én a helyi onkológia várójában, a szemeteszsákokba rejtett műzliszeletek árnyékában izgalmamban - pontosabban halálfélelmemben - az email-jeimet nézegettem... szombaton ennek a nem elhanyagolható emléknek a hatására annyira elöntött a hála az elmúlt hetekért, hónapokért, hogy ha lett volna néhány magányos órám, valószínűleg szántam volna időt a sírásra is. Ennek hiányára tekintettel azonban maradt a boldogság és a felszabadultság, hogy kötetlenül találkozhatok azokkal az emberekkel, akikkel szinte kölyökgólya korom óta nem futottam össze, de megállapíthattam, hogy még most is kreatívak, fiatalok, jófejek és érzékenyek.
Az általuk rám aggatott "felnőtt kinézetem van"-jelzőt most direkt - alaphabitusomtól eltérően - nem leöregezésként értelmezem, hanem dicséretnek: a legeslegjobb úton haladok, hogy önmagamra találjak.
