Az elmúlt hetekben minden erőmmel azon voltam, hogy attól a bizonyos birkanyájtól, ami a daganatos megbetegedés diagnózisát egyenlővé teszi a gyors halál ítéletével, elszakadjak, viszont ezzel egyidőben az orvosok, a környezetem, mint a vérszemet kapott, szagot fogott terelőkutyák minden idegszálukkal arra törekedtek, hogy az eltévelyedett jószágot visszaugassák a csapatba. Ahová hitük és tapasztalatuk szerintük tartozik.

Kezdem egyre inkább azt érezni, hogy az egész betegség legnagyobb próbatétele számomra a hitem megtalálása. Hit magamban, hogy tudok annyira bízni valamiben, hogy ahhoz eltántoríthatatlanul képes legyek fordulni minden nehéz másodpercben. Az, hogy mi az a valami, bizonyos szempontból mindegy is. El tudom fogadni, ha valaki a hagyományos medicinákban hisz és teszi ezt olyan megkérdőjelezhetetlen erővel, hogy attól tényleg jobban lesz. El tudom képzelni, hogy valaki a gyógyteákban bízik minden egyéb hiedelmet elsöprő erővel és meggyógyul. De lehet ez a CBD olaj, vagy a mozgás, vagy az egészséges táplálkozás, vagy annak bármilyen elfajzása ilyen-olyan brutális kúrákká - pl. Gerson- terápia vagy Breuss- diéta. A lényeg az, hogy minden kétséget kizáróan elhallgasson az a hang, amit akár a személyes tapasztalatok, akár az orvosok, akár a jószándékú károgók kántálnak; hogy ebbe a betegségbe rohamtempóban meg kell halni. És ez piszoknehéz. Vicces mellékszál a témához, hogy akinek prognosztizálásba bocsátkozik az orvosa csupa 3-mal osztható számban gondolkozik: "Önnek még - jó esetben - 3 hónapja van hátra..." vagy 6 vagy 9 vagy 12 vagy 18. Miért nem 2? Vagy mondjuk 4? Esetleg 8? Azért ez fura, de legalábbis elgondolkodtató.

Visszatérve a saját nyavalyámra; november 18-án sikeresen abszolváltam az újabb mr vizsgálatot. Szinte hihetetlen, hogy ami fél éve még hatalmas eseménynek számított - nevezetesen az első nagygépes vegzálások -, mára szinte hétköznapi rutinná szürkült. Egy kis pet ct? Egy kis mr? Már-már csak jelentéktelen kitérők a visszavett, átformált hétköznapjaim forgatagában. Nyilván fenti mellékutak megtételének idejére felerősödik bennem a betegségtudat, a materialista gondolkozás, a félelem és a pánik. De szerencsés esetben hamar vissza tudok fordulni és a vesztem helyett a jövőm felé menetelek ismét. Persze releváns mennyiségű utat nincs alkalmam megtenni, mert a vizsgálatok mindig egy új lelet, egy újabb papír, egy-egy újabb szám és érték ígéretét is hordozzák. Ezek majdnem mindegy is, hogy milyenek, mert egy orvos számára kivétel nélkül azt jelentik, hogy valamilyen módon be kell avatkozni; terelni, vegyszerezni, vágni, égetni, kinek-kinek a tudása és hite szerint.

Az én mr eredményem bizonyos szempontból jó lett; az onkológus szempontjából mondhatjuk, hogy 5-ös, mert a folt csak a májamban kimutatható, a pet ct bélfodorbeli gyanúja nem igazolódott be. Ennek örömére Dr. PÁ el is küldött egy radiológus orvoshoz, aki a daganatok rádiófrekvenciás ablációjával foglalkozik. Az általam májhegesztésnek elkeresztelt, általa pedig nem invazívnak (?!) tartott módszer tulajdonképpen számomra is majdnem befogadható megoldásnak tűnt; a nemkívánatos részt egy hasba szúrt speciális tűn keresztül szépen felforrósítják, kisütögetik. Újabb köröm volt tehát Dr. DPÁ hegesztőnél, aki nagyon alaposan elmélyedt a májam tanulmányozásában; végigpörgette az mr és a pet ct felvételeit is, majd hosszasan nézegetett az ultrahanggal. Első, megdöbbentő kérdése az volt, hogy muszáj-e ezzel a látszólag békés dologgal kezdeni valamit. Mindig hálás leszek, ha egy orvos nem akar egyből beavatkozni... nos, tekintettel arra a tényre, hogy a laborom tumormarker eredménye viszont mondhatjuk, hogy 1-es lett, azaz az értékeim megemelkedtek, mégis hamar visszatérítettem a beszélgetésünket a hagyományos orvosi mederbe. Mivel Dr. DPÁ viszonylag hosszabb életet is el tudna nekem képzelni, ennek jegyében azt javasolta, hogy a bizonytalan hegesztés helyett inkább válasszam a kisebb hibaszázalékkal dolgozó sebészkedést. Persze mondanivalója első, pozitív, biztató részét hamar agyoncsapta a készséges, kedves, ámde negatív folytatás: amennyiben a metélés ellenére újabb és újabb áttétek jelennének meg, akkor szívesen áll rendelkezésemre. Miért kell ezt mindig hozzátenni?! Na jó, igyekszem elengedni ezt a témát és csak a segítőkészséget észlelni, de még mindig szíven üt, hogy az orvosok a meg sem történt negatív fordulatokra készülnek és szuggerálnak.

Mint a bumeráng, egy héttel később megint a sebészeti szakrendelés alagsorában találtam magam az AB májsebészre várakozó tömeg kellős közepén. Nem mondom persze; ha már orvossal kell találkoznom, akkor továbbra is sokkal szívesebben töltöm az időmet vele, mint az onkológusokkal, de az is vitathatatlan tény, hogy az új életemben még mindig rengeteg figyelemenergiát emészt fel az ehhez hasonló vizitációk, a hozzájuk kapcsolódó idegeskedések, utazgatások, bizonytalanságok, kétségbeesések abszolválása, visszarántva az anyagszerűségbe, az ok-okozatba és a halálosnak titulált betegségbe, ahelyett például hogy a hasonló élményekre áldozott szabadságom ideje alatt inkább az ünnepi készülődéssel foglalkoznék. Ettől függetlenül AB még mindig egy üdítő jelenség; soha nem felejti el a kézfogást, ahogyan az sem megy ki a fejéből, hogy vele szemben nem csak egy darab daganatos máj ül, hanem egy vívódó lélek. Megmosolyogtató részlet ABről, hogy télen-nyáron egy köldökig dekoltált, rövid ujjú, ingnek kinevezett, szerintem egy orvosi köpenyből kialakított felsőrészben jár, ami azt jelenti, hogy ilyen hideg időben csak a saját szőre melegére hagyatkozhat, már ami a felsőtestét illeti. Meg néha káromkodik. És főleg: a szemembe nézve kommunikál és az átlagosnál pozitívabb (de sajnos még mindig nem rózsaszín ködös) képet igyekszik vázolni a jövőmről. Pont az ilyen emberi gesztusok miatt lesz számomra hiteles egy orvos. És - erre az iránta érzett kétségtelen szimpátiámra építve - így végül csak lenyomta a torkomon: a májmetélésem várható időpontja 2020. január 22.

Vissza tehát a múltba, vissza a beszűkült fókuszhoz, vissza a műtőasztalra, vissza az infúziócsöpögéshez, vissza a hasamból kilógó csövekhez... vissza mindenhez, amitől minden idegszálammal el akarok szakadni. A terelőkutyák újra beigazítottak a birkák közé és a nyáj megint olyan hangosan béget a fülembe, a lelkembe, a szívembe, hogy az elnyom minden egyéb belső hangot és megérzést. Most kell igazán az a bizonyos hit, hogy minden másodpercben tudjam, érezzem, hogy bárki bármit ugathat, bégethet, nyávoghat, nyihoghat, cincoghat vagy amit csak akar: én akkoris ott leszek a lányom mellett minden pillanatban, amikor szüksége lesz rám, és vén mamókaként csak derűs bölcsességgel gondolok vissza majd ezekre az időkre. Mert ha elalszanak az állatok, és végre csönd van, akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy a saját életemet én teremtem és akárhogyis, de szabad leszek.