Nyolc hónapja próbálok jó képet vágni az elcseszett életemhez, egészségemhez, utolsó erőmet összeszedve átnavigálni az agyonzúzott, meglékelt hajómat a viharos tengeren, hogy más vizekre jutva, megdicsőülve nyerjem el mesebeli méltó jutalmamat, de ez a hívatlan vendég, ez a rohadt kétségbeesés mindig a legváratlanabb pillanatokban tapos úgy a pofámba, hogy alig bírok magamhoz térni, és akkor a nyeszlett járművem irányításának képtelenségéről még nem is beszéltem. Át kéne ülnöm egy másik vitorlásba, egy olyan faszába, ami ép és sértetlen, amivel lenne esélyem túlélni ezt az egészet. Hát ja, ahogy már ezerszer a fején ütögettem a szögemet; tök más emberré kéne válnom.
Persze nem mondom, hogy az a hurrá-optimizmus, aminek hangját igyekszem általában eltalálni, hazugság volna, mert néha igenis nagyon jó nekem, de a bűvös májkaszabolás időpontom közeledtével ez a pofátlan félelem durva fojtogató funkcióra kapcsolt, az összes régi hiedelmemet, kétségemet, reményvesztettségemet felhasználva ellenem. Elértek a rémálmok, amiknél már csak az éber képzelgéseim szívatnak meg jobban; az utóbbi napjaim jelentős részét kezdem általában a nyomasztó sebészeti klinika intenzív osztályán, csövek és fájdalom társaságában tölteni, amíg a testem itt ül mondjuk a jó meleg és biztonságos hivatalban. Közben fáj a jobb oldalam bordatája, ami ugyanúgy lehet puszta pszichés képzelgés, mint valós probléma, de a hömpölygő rettegésáradatban a józan eszem vagy a magasabb rezgésen dolgozó hitrendszerem már nemigen rúgnak labdába. Az egyik pillanatban.
A másik percben pedig kitisztul a kép és teljesen világosan látom, hogy minden oké. Minden oké, amikor sikerül megtalálnom a jelen pillanatot, minden oké, amikor a gyerekeknek szánt játék kitalálásában úgy elmélyülök, hogy megfeledkezek még arról is, hogy létezik egyáltalán a testem, minden oké, amikor Picikémet ölelgetve a macska doromboló funkciója is bekapcsol, minden oké, amikor süt a nap és szép árnyékokat rajzol, minden oké, amikor a lányokkal könnyesre röhögjük magunkat, minden oké, amikor látom azt a jövőt, amiben végre jó lenni, amiben végre jó vagyok és vicces meg kreatív plussz teljes. Ilyenkor pedig azt gondolom, hogy őrült lennék kitenni magam a műtétnek, ami akár az életembe is kerülhet. Ilyenkor szeretem a májamat és az épen maradt részeket a hasamon annyira, hogy azt mondjam: nem! Nem zsigereltetem ki magam még alaposabban, hanem azt teszem, amit egész életemben kellett volna csinálnom: hiszek magamban. És ilyenkor azt gondolom, hogy ez az egyetlen járható út, az összes többi piszkosul kikövezett és ehhez mérten a pokolba vezet.
Nyilván ismerem magam; jógyerekként január 22-én ott fogok sorakozni a műtőasztalon, frissen borotvált testtájaimat felvonultatva kiterítkezvén, hogy a felelősségemet megint valaki másnak lepasszolva várjam, hogy a sült galamb vígan cikázzon össze-vissza - ha aktuálisan nem is a számba, de legalábbis a levegőben. Hja, a sokat emlegetett réginóra... milyen jó lenne meghúzni a váratlant és kipróbálni, milyen a korlátlan felelősség. Amikor nem számít, hogy ki mit mond, gondol, haragosan néz-e, hibáztat-e, felelőtlennek gondol-e, bólogat-e vagy csóválja a fejét; én akkoris azt teszem, amit jónak látok. És lám, a felelősséget megint másra rakom, mert azt gondolom, hogy ha nem lenne a kislányom, pontosan ezt tenném. Fura ez a meghasadt tudat; pont azért nem járok a járatlanon, mert durván érzem a szerepemet a lányom életében, és nyilván bármit megtennék, hogy én nevelhessem fel. A 17 centis béldarab után akár még a fél májamat is odaadnám érte.
Az állapotom tehát jelenleg kaotikusnak titulálható: hol indulnék szárnyalni és kezdenék élni, hol pedig ásót ragadva kihantolnám a saját síromat, hogy két hét múlva már csak kényelmesen bele kelljen kuckózni. Egyik percben én vagyok maga az egészség és boldogság, a másikban én vagyok a teljes pusztulat és halál. Egyszer azt gondolom, hogy bőséges vámot fizettem már ahhoz, hogy átlépjek az úgynevezett boldog oldalra, máskor meg azt, hogy nem szenvedtem még eleget. Hol lebegek a víz tetején és élvezem a napsütést, hol pedig kétségbeesett fuldoklásba kezdek. Pedig a külső-belső környezet, a föld, a levegő, a tűz, a víz ugyanaz.
Amikor pillanatokra átrakom a figyelmemet és az energiámat a múltból és az abból megjósolható jövőből a jelenbe, várom az "égi jelet", hogy tudjam, merre tovább. A jövőheti térbeli koordinátáim mindenesetre meglehetősen biztosnak látszanak: kedden mellkasröntgen, csütörtökön vérvétel és a háziorvos által celebrált EKG. Nade hogy bizonyítsam, nem adtam fel teljesen az ismeretlenbe vetett hitemet; január 16-án közelebbről is megvizualizálhatom a Bakony-lábi Akát, ahol a "spirit"-témákban otthonosan mozgó OKJ-s oktatóval, Zs-vel van randiidőpontom - rendületlen köszönet érte.
Túl a bekezdés-tárgyaláson vajon mit is írhatnék a fenti zagyvaság befejezése gyanánt? Igazából a részemről marad a tompult, értetlen bambaság és csodálat: nem tudom, mások hogy ússzák meg a hasonló betegségüket ép ésszel, nekem úgy tűnik, nem biztos, hogy sikerül...
