Az utóbbi időszak bátran mondhatom, hogy sokmindenre megtanított; nagyon úgy tűnik viszont, hogy a következő nehéz, több dolgozattal operáló tananyag a csontigható bizonytalanság lesz. Hogy erről most éppen a SOTE I. sz. sebészete gondoskodik, az majdnem részletkérdés. Bár tény, hogy folytathatta volna a kiképzésemet egy kevésbé "advanced" szintről is.
Úgy voltam ezzel a májműtéttel, mint annak idején a kemoterápiával; feltételeztem, hogy a legnagyobb nehézség önmagam le-, pontosabban meggyőzése és azon orvosi álláspont elfogadása, hogy a beavatkozás valóban szükséges, az meg sem fordult a fejemben, hogy előfordulhat olyan helyzet is, hogy a jóelőre bekalibrált időpontban nem jár nekem az ellátás. Persze a két eset ezen túlmenően tök más, mert az elsőtől eltérő sorszámú kemoimat a fehérvérsejtjeim számának brutális megritkulása veszélyeztette, ezt az adjusztálást pedig a sokat szidott egészségügy egyik valóban ellehetetlenülő régiója szabotálja.
Azt persze továbbra sem értem, hogy ha a kiírt műtéti időpontom előtt néhány nappal nem zaklatom az orvost, akkor honnan tudhattam volna, hogy a december 6-án lefoglalt január 22-i steril ágyat és környezetet igénylő randink meghiúsul, vagy esetleg ha - a megbeszélteknek megfelelően - előtte való nap odanyomulok, akkor mégis megszikézett volna... nos, minderre sohasem derül fény. Tény viszont, hogy kisebb meglepetés ért volna a fentiek tekintetében, hogy ha azon a bizonyos Mikuláson nagyobb nyomatékot ad annak az el nem hanyagolható körülménynek, hogy az intézmény az előre betervezett operációk nagyon nagy százalékát sokhetes csúszással abszolválja. Így azonban megint kellett pár nap, hogy egyrészt kiheverjem a füstbe ment trancsírozás lelki nekikészülődését, másrészt hogy alkalmazkodjak ismét egy szélirányváltáshoz.
Tulajdonképpen műtéti időpont helyett kórlapírási időpontra kellene átkeresztelni a rögzített dátumot; rövid telefonos értekezésünk során ugyanis AB májsebész figyelmeztetett, hogy január 22-én - bár nem szikével felszerelkezve, de - szeretettel várnak a kórházukban. Ez utóbbi jelző persze enyhe túlzásnak tűnhet a valóságban megtapasztalt élmények tükrében. Először is immáron sokadszor alkalmam volt megcsodálni a sorszámhívó készülék "kedvcsináló" képeit: el sem tudom képzelni, hogy milyen lelkiállapotban lehetett az eszköz dizájnere, hogy a praktikus számkivetítés mellett a váltakozó tartalomként fel-feltűnő fotókon az intézmény többszáz éves történetéből vett jeleneteket érezte szükségesnek a betegek és kísérőik elé tárni. Kedvenc felvételem egy fekete-fehér fotó, melyen a kórbonctanhallgatók éppen egy másvilágra költözött embert és ettől az állapottól már nem is olyan távol álló oktatójukat figyelik a lelátóról. Persze említhettem volna a műtőt ábrázoló fényképet is, ami valóban olyan vonzó, hogy az ember eldobva a hétköznapok nyűgjeit és sivár monotonitását, máris szaladna a sterilbe egy jó szike alá befeküdni.
Fenti látványban megint lett volna alkalmam - főként időm - alaposabban elmerülni, azonban volt szerencsém fültanúskodni két szintén várakozó beszélgetésének; mindegyikük hasonló nyavalyával küzdött, mint én, és mondhatom: az általuk és az orvostudomány által felvázolt jövő még mindig pont annyira csalogat, mint a kivetítőn látható műtő. Minden egyes léptemmel abba kell belebotlanom, hogy halálbiztosan többől áll a gyógyulás, mint az orvosi beavatkozások elszenvedése, mert az százszázalék, hogy kevés lesz. Persze sajnos meg vagyok győződve róla, hogy a két említett ember is mindent megtett, hogy életük hátralevő részében ne kelljen ezzel a betegséggel foglalkozniuk, aztán mégis megint egy padon ültünk.
A másfél órás várakozás után mindenesetre egy kedvesnek tűnő, biztonsági őrnek öltözött nővér hívott be, aki az ott rendelő doktornővel már előtte alaposan kiforgatva a betegségemmel kapcsolatos összes iratot, tájékozottan fogadott. Újabb leckét kellett volna abszolválnom az orvosi ijesztgetések lepergetéséről, de ismét sajnos: elbuktam. Megint hatott a szuggesztió: ez egy nagyon kockázatos műtét, a máj az egyik legvérzékenyebb szervünk és az operáció utáni minimum 24 órás intenzív megfigyelésnél nincs is indokoltabb dolog a világon. Nameg a pillanatnyi állapotomat firtató kérdések: szinte várják az ember negatív válaszát... ugye véres már a széklete?... ugye görcsöl a hasa?... ugye fogyott? Szerencsére ki kellett őket ábrándítanom.
Ezt követően pedig jött az újabb feladat: totális elmerülés a bizonytalanság kétségbeesésébe. Ugyanis, mint kiderült, itt az a módi, hogy a műtéti beavatkozásra várók aktuális listáját az általuk nagyonis "nemvárt" tevékenység előtti napon állítják össze, tehát a betegek az operációt megelőző, esetenként kevesebb, mint 24 órával korábban értesülnek róla, hogy még aznap délután legkésőbb 6-ig el kell foglalniuk osztályos ágyaikat az intézményben. Ha sikerült volna már elsajátítanom az orvosi vizeken lebegés tudományát, akkor úgy is felfoghatnám ezt az egészet, mint egy szülést; kórházi csomagot célszerűen összekészítve bármelyórás kismamaként feszülten várhatnám a jeleket - jelen esetben magzatvíz vagy fájások helyett a telefon megcsörrenését. Tekintve, hogy a velem kapcsolatban tervezett esemény nem jár a szülés kellemes mellékhatásaival, tehát senkit sem vihetek haza magammal a kórházból, így mégis kevésbé tudok ráhangolódni erre a szokásra. Valójában kétségbeestem persze; lányomat eddig nem ijesztgetve a műtétem lehetőségével még semennyire sem készítettem fel a várható jövőre és így, hogy kiderült, még pár napra előre sem lehet tervezni, megint kihúzták a lábam alól a talajt. Hogyan tanítsam meg egy 7 évesnek a bizonytalanság kezelését, ha engem is maga alá gyűr? Mit válasszak: mondjam el, hogy minden totál bizonytalan és előfordulhat, hogy lesz egy olyan nap, hogy reggel elviszem az iskolába, de délután már nem én megyek érte, mert elmentem "szülni" vagy halogassam a végsőkig a témát és már szinte csak Budapest felé tartva böffentsem oda neki, hogy na jó, elmentem megint "hasat javíttatni"? Melyikkel csinálok kisebb kárt? Melyiket könnyebb neki feldolgozni? Ezen kezdtem el azonnal őrlődni magamban, de ebből csak annyit közvetítettem a doktornőnek, hogy mivel egyedül nevelem a gyerekemet, nem tehetem meg se vele, se a családommal, hogy egyik percről a másikra bizonytalan időre kiírom magam az életükből. Az ideges kapkodásuk eredménye annyi lett, hogy rákerült a kórlapomra a kérésem, hogy a műtét előtt legalább 2 nappal értesítsenek a soha vissza nem térő lehetőségemről.
Ahogy gondolatban készítettem össze a kórházi cuccaimat, a testem átverekedte magát a folyosókon várakozó tömegen, egészen a vérvételező helyig. Történt ugyanis, hogy hiába csapolták le a vért a helyi sztk-ban, mivel közben a kislányom elkapott valami brutális vírust, így nem volt alkalmam elmenni a vércsoport-eredményemért; viszont feltételeztem, hogy mivel az embernek ez az adottsága viszonylag ritkán változik az élete során, így vagy megfelelő lesz az előző műtét során rögzített adat vagy - tekintettel arra, hogy az operáció időtengelyen elfoglalt helye erősen mozgónak tekinthető - elégséges lesz a konkrét odacuccolásom időpontjára bemutatnom a papírt. Hát egyik sem. Így maradt a betegmentes vérvevő hely előtti türelmes várakozás; nem nyomultam, kibekkeltem, hogy a néni befejezze a társalgást a helyi bácsival, hogy beírogassa a számítógépén, amit elkezdett, csak ezután szólítottam meg udvariasan. Ez a hosszú leírás csak azt hivatott bizonygatni: tényleg nem voltam bunkó. Pedig rögtön úgy nézett rám, mintha köszönés helyett minimum beszóltam volna valamit. Hogy amúgy miért is vártam tőle, hogy normális lesz, azt nem tudom. Szokásos aggodalmaskodásomra, miszerint a kemo óta úgy kell felnyársalni a vénáimat, csak az a reakció érkezett, hogy ha én nem tudom pontosan megjelölni, hogy hova szúrjon, akkor mit várok tőle, majd pedig további parázós kérdésemre is csak annyi válaszra méltatott, hogy ne türelmetlenkedjek. Mikor végzett annyit mondott: "menjen". Igaz, arra nem utasított, hogy sírjak, mint egy 5 éves kislány, mégis megtettem. Ott ültem a váróban egy kispadon, szorítottam a vattát és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Úgy is éreztem magam, mint egy gyerek: fájt a karom és nagyon csúnyán bánt velem a rossz néni. Kellett pár perc, míg a kislányból szörnyenbeteg, kiszolgáltatott, félelemben tartott nővé váltam, ami szintén nem segített a sírásomon. Aztán eszembe jutott a lázasodós Picikém és villámgyorsan magam mögött hagytam a sötét gondolataim nagy részét az egész komplexummal együtt.
Egy biztos: kicsit többet tesz a kórház, mint ami szerintem a feladata lenne. Mert igen: feladata, hogy tájékoztasson, hogy elmagyarázza, miért csúszik a műtétem a korlátlanba, de nem: nem feladata, hogy rámijesszen, hogy a rossz környezeti feltételeket ecsetelve saját rossz helyzetét hangsúlyozza, és ezzel maximálisra csavarja a bizonytalanságot, a legkisebb kapaszkodót sem hagyva. Fogalmazzunk úgy: semmit nem tesznek annak segítése érdekében, hogy az ember ne csupán a betegségével azonosítva magát a kétségbeesésben és félelemben aszalódjon. Persze nem dolguk, hogy lelki támaszt nyújtsanak, de talán az igen, hogy ne tapossák a betegeket az eredetinél mélyebbre.
Nade félre a kritikával! Tisztelem és becsülöm a kórházban dolgozókat és értem, hogy az ő helyzetük más okból, de hasonlóan kétségbeejtő, mint a betegeké. És tényleg: előre köszönöm nekik, hogy majdan foglalkoznak velem. De azt nem ígérhetem, hogy kiveszik belőlem az összes naívitás és képes leszek csak a száraz tényekre támaszkodva nyugodt lelkiállapottal végigcsinálni a tortúrát és nem visszazuhanni a sértődékeny, érzékeny kislány szintjére. Amíg sor nem kerül erre a bizonyos velem való foglalkozásra, addig minden idegszálammal arra trenírozok, hogy magasabb rezgésszámú felnőttként tudjam végigcsinálni mindazt, amivel kényeztetnek, tegyék azt bármilyen kedélyállapotban. Avagy próbálom elfogadhatóan abszolválni a bizonytalanság című leckét.
