Nyugodtan összegezhetném szürreálisnak az utóbbi koronavírussal, elsős kislányom otthoni tanításával, home offic-szal, szombatonként online iskolával, a betegségtudatom leküzdésével, új étrend kialakításával, vizsgálatok elkerülésével, önmagam megerősítésével töltött időszakot, amibe beleesett éppenséggel a május 7.-i diagnózisom évfordulója, plussz a június 13.-i első kaszabolásom "ünnepe". Megint igaza volt Dr. Joe-nak: ha az ember igazán azzal van elfoglalva, hogy egy teljesen más személlyé váljon, akkor holtbiztos, hogy nem nagyon ér rá erről sem írásban, sem szóban értekezni. Más kérdés, hogy a fent részletezett feladatok megoldása, vagy legalábbis valami minimálisan elfogadható szinten történő abszolválása komoly logisztikát igényelt nem csak az én, de az egész családom részéről, beleértve persze Picikémet is, aki hősiesen menetelt a bizonytalanságban, néhány apróbb kiborulást produkálva.

De hogy most mégis mi a búbánatért álltam le fecserészni? Azt hiszem, a brutálisan ütemes vonulgatásomban véletlenül szem elől tévesztettem egy pillanatra a célt és ez úgy megtört, hogy pár hétig csak kevésbé jótékony hátrafelé tekintgetésre voltam képes. Igazából nem tudom, mi volt az oka, de ahogy a félelem megint elhatalmasodott bennem, úgy éreztem magam fizikailag is egyre szarabbul. A mélypont kétség kívül a három héttel ezelőtti valóságos pánikrohamom volt, aminek végigélvezése során majdnem magamra hívtam, ha nem is a mentőket, de legalábbis anyukámat, hogy ha elájulnék, hánynék, majd végül hirtelen beadnám a kulcsot, akkor ezt ne egyedül élvezze végig Picikém. A helyzet súlyosságát jól példázza az is, hogy a február 15-e óta gyógyszermentes szervezetembe hosszas idegbeteg kutakodás után betöltöttem a jó öreg frontint. Még éjjel is felébredtem a szívtáji szorításra, az ájulásközeli érzésre, de reggelre aztán jobban lettem. Úgy éreztem magam, mint akit csúnyán elkalapáltak, de legalább már nem kermelgett a kaszás körülöttem. Aztán pár nap alatt megint összeillesztgettem a darabkáimat és újra a célra tartva likvidáltam úgy a kemikáliákat, mint a rettegésemet és ezzel együtt az előtörő nyavalyáimat is. Persze a szituációt magyarázhatnám azzal is, hogy napra pontosan egy évvel a bélműtétemet követően tört rám a halálrettegés. És ennek tükrében már az sem meglepő, hogy a nővéremékhez vezető úton az agyam mostanában mindig a tavalyi onkológiai rendelésre celebrált túráim emlékét dobálja be, annak minden testi-lelki nyűgével. Pont leszarja, hogy itt már egy újNóra menetel(ne).

Miért van az, hogy a félelem mindig vissza-visszatér és hogy lehet, hogy ekkora pusztítást tud végezni? Miért van ez a brutális kilengésű szívritmus-vonal-szerű hangulatingadozás, ami hol makkegészségesen tart, hol a koporsó szélére száműz? Miért tölt el iszonytató rettegéssel a hír, hogy a mindenki által nagyra tartott és kétségkívül fantasztikus Benedek Tibor is daganatos betegségben hunyt el? Miért érzem azt, hogy ha az ő hozzáállása, lelki ereje, küzdő szelleme nem tette lehetővé a gyógyulást... vagyis inkább lehetővé tette a betegséget, akkor nekem nem maradt semmi esélyem? Nyilván ez egy baromság, hiszen nem tudhatom, hogy az ő fejében mi járhatott, milyen belső feszültségei voltak, mindenesetre az ezzel kapcsolatos, kattintásvadász cikkek átfutása egyáltalán nem tett jót a lelkemnek: egy sikeres, hivatásának, tehetségének élő, harmonikus kapcsolatban, igaz szerelmet megtalálva, ideális családot formázva, apaként is példásan funkcionáló, az életben boldogan megmártózó, makulátlan jellemű, kedves, intelligens, érzékeny, empatikus, segítőkész, jótétlélek, sikeres férfi hogyan lehet krónikus beteg?! Félreértés ne essék: nem és nem lehet az, hogy magatehetetlen bábukként sodornának minket akár a fizikai, akár a láthatatlan erők; abban megrendíthetetlenül hiszek, hogy az egészség kulcsa a gondolkozás, a hozzáállás, de mikor azt látom, hogy egy látszólag elégedett és önazonos embernek - aki nyilván minden testi-lelki támogatást megkapott - el kellett engednie ezt a világot, akkor bazi hangosan felsikít bennem a kétség, hogy én megérdemlem-e az életet? Józan pillanataimban látom persze, hogy ez megint csak egy sületlenség, mert itt nincs olyan, hogy jár vagy nem jár, és egyébként is: alapesetben mindenki megkapta hozzá a jogosítványt, ugye.

Részemről itt inkább az a kérdés, hogy tudok-e olyan jövőképet látni a nap minden pillanatában, ami az életbenmaradásra lelkesít, minden kétséget és félelmet kizáróan. Mert nyilván, mint mindenki másnak,  megszámlálhatatlanul sok bizonyítékom van már arra, hogy a gondolataim milyen változást tudnak okozni a szervezetemben, de a királynője ennek a folyamatnak még általában nem én vagyok. Itt volt például a múlt heti OKJ-s vizsgám, ami előtt olyan merevek lettek a hát- és nyakizmaim, hogy alig-alig tudtam megnyekkenni, a vizsga napján abszolvált fejfájásról nem is beszélve... de láss csodát: ahogy véget ért a számonkérés, a fájdalmaim bármiféle pirula nélkül gyakorlatilag megszűntek, ismét én lehettem az egészség és felszabadultság mintapéldánya. Úgyhogy két napra megint boldog és madárfogatós ember lettem, aki előtt semmiféle akadály nincs, és egy egész hosszú pillanatra minden kocka olyan pontosan a helyére került, hogy kétség sem férhetett az eddigi események szükségszerűségéhez.

És hogy mi a "helyzi" az orvosokkal? Azt hiszem, az egy nagyobb kihívás lesz az életemben, hogy a velük kapcsolatos fóbiámat uraljam, úgyhogy egy ideig még fenntartom a háttérbe vonult szerepét, amennyire csak lehet. Persze van az a találkozó, amit képtelenség halogatni, így két hete kénytelen-kelletlen abszolválnom kellett egy randit az üzemorvossal, aki már ősszel is fura kedves-kegyetlen stílusával vívta ki koncentrált odafordulásomat. Minden bizonnyal a most prezentált vizsgálat során is csak a jószándék által vezérelve csodálkozott rá személyemre, mondván: "Tavaly szeptemberben nem sok esélyt láttam arra, hogy még találkozunk, de most úgy érzem, sokkal jobbak a rezgései!". Szerencsémre ebbéli hitét annak idején elfelejtette velem megosztani, így most a szavam döbbent elakadása nyomán ki nem mondott "basszameg" helyett maradt a zavart rihiröhi és a törekvés, hogy az elhangzottaknak csak a második felére koncentráljak. A lefagyás mindenesetre kizökkentett abból a pánikszerű izgalomból, amit a beszélgetőpartnerem nevének dr. előtagja belőlem kiváltott, így igazából hálás lehetek a kis megjegyzéséért. Tény mindenesetre, hogy nem hozta meg a kedvemet a további orvoslátogatásokhoz, így a maximum, ami mostanában kisajtolható lesz belőlem, az az ayurvédásokkal már egyeztetett kontroll. Persze annak a helyzetnek is megvan a maga pikantériája: egyikük történetesen eredetileg onkológus, így ez a nem elhanyagolható tény gyakorlatilag alkalmas lehet arra - bárcsak így is lenne! -, hogy megnyugtassam környezetem materialistáit.

Legsötétebb pillanataimban mindenesetre mindennél eltökéltebben érzem azt, hogy ha megtanulok kerekezni ezen az én egyenlőtlenül felmálházott biciklimen és rátalálok valamiféle tartós egyensúlyra, akkor valahogy meglelem a módját, hogy a hozzám hasonló embereknek akármilyen módon, de segítsek.  Persze az is simán elképzelhető, hogy ezt a harcot önmagával szükségszerűen mindenki egymaga vívja meg. Mert itt igazából nincs más "ellenség", csak a régi hiedelmek, a félelem, a mindennél mélyebbre döngölt, makacsul ragaszkodó, ledörzsölhetetlen materializmus. Szóval félre a felesleges karaktergyártással, virtuális fecserészésemet a következő megtorpanásomig berekesztem... persze a szóhányási ingeremet valami egészen másra is fecsérelhetném, mert ez most se több, se kevesebb, mint - leginkább a lányomnak dokumentált - belső folyamataimnak csak egy újabb napló-lap lenyomata: ebben a pillanatban itt tartok. Legközelebbre talán inkább egy pozitív, vicces és szórakoztató beszámolót célozok be, amihez az elkövetkezendő időkben tetemes mennyiségű és ehhez passzoló minőségű élményt szándékozom gyűjtögetni. És mindenki másnak is pont ezt kívánom!