Jelenleg azon dolgozom, hogy levetkőzzek magamról minden ítélkezést és eltávolodjak a sztereotípiáktól, azonban a daganatos betegségem okán megismert orvosok olykor annyira különböző tükröt tartanak a problémám elé, hogy képtelenség megállnom, hogy egyes irányultságú gyógyítókkal magasabb, másokkal pedig alacsonyabb fokú szimpátiát kialakítva bekategorizáljam őket.
Először is itt van a nővérem, aki történetesen állatorvos, így elég határozott véleménye volt már a diagnózisom felállítása pillanatában a további teendőkről, lehetőségekről. Sok esetben ez a megrendíthetetlennek tűnő elszántság segített egyik vizsgálattól a másikig eljutni, feltenni olyan kérdéseket, amiket még csak meg sem tudtam volna fogalmazni, vagy felismerni, hogy a korábban egy csapásirányúnak beállított út valójában szerteágazó, és ugyan lehet, hogy a sok kanyar is eljuttat a célig - ami jelen esetben a gyógyulás -, de mégsem biztos, hogy az első felkínált verzió lesz a legegyenesebb. Persze mint egy afféle orvos, rendületlenül csak a hagyományos medicinákban hisz. Néha ugyan úgy tűnik, hogy befogad más alternatívákat, de a vége mindig az, hogy pillanatokon belül visszarántja maga elé a nyugati gyógyítás pajzsát, hogy aztán azzal sújtson a fejemre, ha ellenkező irányba kezdenék nézelődni. Szeretetből és aggódásból csinálja, de ez az ő igazsága mindig fájdalmasan pofán csap. És az pedig megkerülhetetlen tény, hogy mivel ő az Orvos a famíliában, így a véleménye, mint egy villámcsapás, pillanatok alatt szétárad a többi családtagban is, először megkérdőjelezve, aztán ellehetetlenítve minden más lehetőséget. Viszont bárhogy is van, egy biztos: nélküle nem tudnám ezt az egészet végigcsinálni... nagyon szeretem!
Azt hiszem, a külvilágból - családon kívülről - érkező orvosi lehetőségek közül a legnagyobb erőt az első perctől fogva a sebészektől kaptam. Kezdetnek ott volt ugye a város legjobbnak tartott sebész professzora, aki egyrészt segített megszabadulni a vastagbelem egy tetemes részétől daganatostól együtt, másrészt minden egyes találkozásunkkor teljes beleéléssel, hitelesen hangsúlyozta, hogy meg fogok gyógyulni. Mondanom sem kell, hogy mindkettőért nagyon hálás vagyok neki.
És amit soha nem gondoltam volna, hogy egy orvos szájából elhangzik - azaz hogy a gyógyulásom hitéleti kérdés - szintén egy sebésztől származik: AB budapesti májkaszaboló nagyon jó érzékkel simogatja meg a lelkemet minden találkozásunk alkalmával. Nyilván elmondja a szakmai véleményét, időt és energiát szán arra, hogy messzemenőkig tájékoztasson, de valahogy ő azon kevesek egyike, aki az én felelősségemet is látja a gyógyulásom felé vezető úton. Ahogy az orvosok általában csak a betegséget veszik észre, úgy ő az egész hátterét adó környezetet, vagyis engem is lát. Legalább egy kicsit. És tulajdonképpen ezek a ritkán megtartott sebészeti konzíliumok támogatják meg bennem orvosi oldalról a reményt, hogy meggyógyulhatok.
Ehhez a mentalitáshoz hasonlóan az aneszteziológusokról is csak pozitív vonatkozásban tudok nyilatkozni. Először is itt van a mi FőorvosZolink, aki rendszeres érdeklődésével, kedvességével vagy ha az szükséges, hatékony segítségével a kezdetektől támogat. Többek között abban is, hogy a világ legempatikusabb altatóorvosát szerezte meg nekem a vastagbélműtétemhez. Ki látott már olyat, hogy egy orvos, akinek nem dolga, nem kötelessége, közel egy órát szán két síró-rívó osztályos betegre a szabadidejéből, hogy a lelküket egy kicsit helyretegye? Ki látott már olyat, hogy másnap, ígéretéhez híven a nem is általa altatott szobatársamhoz is bement a műtőbe és addig simogatta a kezét, amíg el nem aludt? Ki látott már olyat, hogy a műtétünk után pár nappal vette a fáradtságot és beköszönt nekünk, megkérdezte, hogy vagyunk? Soha nem felejtem el a kedvességét.
Viszont sajnos ahogy a sebészek - valójában szakmájuk megnevezésével teljes ellentmondásosságban - és az aneszteziológus-intenzív terápiás orvosok simogatnak, úgy szúrnak mellbe az onkológusok. Felfogom persze, hogy rengeteg rossz kimenetelű esettel találkoznak, a halál minden napos vendég az osztályukon, percről percre a kaszással közeli randiidőpontot egyeztető személlyel kell kapcsolatot tartaniuk stb, de bárki bármint mond, soha nem fogom megérteni, hogy ezzel egyidőben miért lehetetlenítik el az ember gyógyulásba vetett hitét. Pont ők, akiknek ebben a legnagyobb hatalmuk van. Hogy ezzel a szuggesztióval miért visszaélnek, miért nem inkább a pozitív mederbe terelésre használják? Erre nem találom a választ. A másik közös bennük - eddigi tapasztalataim alapján - az a rendíthetetlen nyugalom, amiből maximum csak másodpercekre lendülnek ki.
De nézzük csak például Dr. Nyugalom hozzáállását, mikor két héttel ezelőtt az előre megbeszélt időpontra érkeztem hozzá, hogy közöljem vele a döntésemet a kemoterápiával kapcsolatban. Persze lelkivilágomat kellően megalapozta, hogy előtte FőorvosZoli puszta jószándékból informálódva - velem ellentétben -, pontos képet kaphatott az itteni onkológiai osztály betegségemmel kapcsolatban megfogalmazott tervéről és álláspontjáról, amit nem restellt megosztani az illetékessel (velem), látva azonban az ellenállásomat, halálos kimenetellel kezdett fenyegetőzni. Egyebekben kettő dolog volt, amit Dr. Nyugalommal meg szerettem volna beszélni. Az egyik igazából egy segítségkérés volt; tekintettel arra, hogy két másodvéleményből kettő, továbbá a pet ct leletezője is azonnali mr-t és sebészeti beavatkozást sürgetett, merészeltem rákérdezni, hogy ugyan most a kemoterápiás kezelést nem szeretném igénybe venni egyelőre, de abban tudna-e támogatni, hogy a fenti vizsgálatra eljussak. A választ teljes döbbenetemre a "nem" volt. Azt mondta, hogy őt ne utasítgassa senki Budapestről, úgyhogy vagy jógyerek leszek és mindent úgy teszek, ahogy ők mondják vagy fel is út, le is út. Megrökönyödésem okán csak csendesen próbálkoztam a semlegesség jegyében a pet ct-re hivatkozni, de ez sem használt. Kérdezném: milyen orvos az, aki képes figyelmen kívül hagyni a beteg kérését és az első segítségkiáltás, kitérő esetén haláli nyugalommal elengedni a kezét, abbéli jótanáccsal útjára bocsátva, hogy ez egy végzetes betegség, ne járjon alternatív utakon, hanem keressen egy másik orvost?! Mindezt csak azért, mert a felém irányuló információi híján képtelen voltam igent mondani egy olyan terápiára, ami előzőleg majdnem a józan eszembe került. A második dolog, amit megosztottam vele, az pedig a puszta értetlenségem volt: hogy lehet az, hogy ugyanarra a neki egy héttel korábban a nem túl távoli kezelési tervemet firtató kérdésemre aznap FőorvosZoli nem ugyanazt a választ kapta, mint én: "azt sem tudom, mi várható holnap". Miért van az, hogy egy kvázi idegennek felvázolt egy lehetséges alternatívát és engem pedig totális kétségek között hagyott?! A lényegen persze ez sem változtatott; győzött az önérzet; egyrészt az övé, mivel nehogymár a betegnek legyen elképzelése a saját nyavalyájáról, másrészt az enyém, mivel nehogymár úgy kössenek rá a kemoterápiára, hogy nem tudnak, pontosabban nemis akarnak meggyőzni minden kétséget kizáróan annak szükségességéről.
Kapcsolatom Dr. Nyugalommal úgy tűnik tehát, hogy véget ért. Fura volt magam mögött hagyni a műzliszeletes szemeteszsákokat felvonultató várót, a nyomasztó kezelőt, a nővéreket, a borzalmas kétségbeesést. De a bizonyos fokú megkönnyebbülést azonnal egy újabb sürgető kérdés váltotta fel: honnan lesz nekem orvosom, ha a helyi intézmény - jobb belátásra térésemig - kvázi bezárta a kapuit előttem?
A válasz megtalálásában újra csak AB májsebész segített, akinek - józan paraszti eszünkre hagyatkozva - kikértük a véleményét a betegségem további lehetőségei, műthetősége tekintetében. Megértve a vajúdásomat, nem megrökönyödve Dr. Nyugalommal kapcsolatos döntésemen, azonnal telefont ragadott és egyeztetett nekem egy időpontot Dr. PÁ-val. Kérdésemre, miszerint létezik-e pozitív szemléletű onkológus, egyértelmű nemmel válaszolt... szomorkás, de sajnos szerintem is igaz.
Dr. PÁ a rá várakozó betegek létszámát, és kedélyállapotát figyelve mégis jó lehetőségnek érződött a rendelője ajtaja előtt eltöltött két és fél óra strázsálás során. A különböző korú nők és férfiak kedélyesen cseverészve nagyjából türelmesen vártak a sorukra, egész jól néztek ki, kvázi egészségesnek tűntek és látszólag szívesen mentek be a doktornőhöz egy kis diskurzusra. Sőt, ami a fontosabb, a rendelésről kifelé menet sem tűntek sem szomorúnak, sem kétségbeesettnek, sem dühösnek. Mire sorra kerültem tehát, egész megnyugtató érzésem kezdett kialakulni, bíztam benne, hogy bizony ez az onkológus nem egy olyanfajta onkológus lesz. Részben igazam is lett. Dr. PÁ ugyan hozza a szokásos nyugodt formát, de halk és fura beszédében, kérdéseiben mégis van valami több, valami olyasmi, ami már-már empatikussá teszi. Tulajdonképpen azt a hozzáállást kaptam tőle, amit több hónapos ismeretség után Dr. Nyugalomtól vártam: bárhogy döntök, ő támogatni fog. Ha a kemoterápiát választom, akkor kaphatom tablettában is, ha a műtétet, akkor is segít, ha mr-t szeretnék, akkor elintézi a vizsgálatot. Mindezekért nagyon hálás vagyok neki. Viszont tagadhatatlanul onkológus: egy pillanatig sem hisz abban, amiben én többé-kevésbé rendíthetetlenül, hogy az egyénnek felelőssége van úgy a betegség kialakulásában, mint a gyógyulásban. És az, hogy a szervezetemet gyakorlatilag egy magatehetetlenül a szakadék felé navigáló, kontrollálhatatlanul meghibásodott autóhoz hasonlította, ami vagy lezuhan és totálkárosra törik, gyakorlatilag megsemmisül vagy külső behatásoknak köszönhetően szerencséje lesz, megint letaglózott. Megint hagytam az ártalmas szuggesztiót működni, pedig magamban folyamatosan azon járt az eszem, hogy nincs igaza.
Viszont ha jótékonyan visszatérnék a kezdő gondolatomhoz, miszerint az előítéleteket, rosszhiszeműséget végleg a hátam mögött kellene hagynom, azt vehetném észre, hogy mindenki a tőle telhető legjobb tudása alapján próbálja, próbálta szolgálni a gyógyulásomat. Azt a gyógyulást, amihez az utat most valahogy képtelen vagyok kiválasztani. Azt a gyógyulást, ami most olyan messzinek tűnik. Azt a gyógyulást, ami sokszor teljesen lehetetlennek tűnik. Azt a gyógyulást, amiről sokszor úgy érzem, hogy már az enyém. Úgyhogy inkább maradjunk annál, hogy az EGÉSZSÉGEMET.
