Valahogy az az érzésem, hogy az emberek többsége, akik hasonló diagnózist kaptak a kezükbe, mint én két évvel ezelőtt, ráállnak a máról holnapra létezésre, hiszen az orvosok által kínált prognózis legjobb esetben is csak néhány százalékkal támogatja meg a hosszabb távú célok kitűzését, így még a legéletvidámabb betegekre is jó alaposan ráhurkolják a virtuális kötelet; hat hónapig/ egy évig/ másfél évig/ stb. gondolkozz és ne tovább! Persze az általuk kimért időhöz jótanácsként többnyire hozzáteszik: mindenki éljen a körülményekhez képest teljes életet. Hurrá. Ők mossák kezeiket: mindent megtettek, tájékoztattak is, hogy ne érje a delikvenst csalódás, ha idejekorán beadja a kulcsot, de azért ni, milyen rendesek is, hiszen felbiztattak az életvidámságra... Csak én érzem az ellentmondást?!
A bennem zajló helyzet szerencsére nem vészes, hónapok óta nem akadt pl semmiféle mondanivalóm a daganatos betegség témakörében, tulajdonképpen most is csak az évforduló okán dobálgatja be az agyam az emlékeket; hogy milyen lelkiállapotban csináltam végig az óvodás anyák napját a vizsgálat előtti napon, hogy ilyen vagy olyan volt ez-az-amaz orvos, nővér, egyéb egészségügyi dolgozó és mit mondott, hogy mondta meg főleg minek. Igazából szerencsés voltam: nekem halálozási időpontot senki se jósolt, de a levegőben mindig ott libegett-lobogott a korai elmúlás ígérete. Hogy esetemben pont a másfél év szokott lenni a bűvös választóvonal az e- és a túlvilág között, azt csak az internetről tudom. Nos, miután ezt a dátumot már fél évvel elkerültük, tulajdonképpen pont itt lenne az ideje a maradék gúzsbakötő lasszókat is lefejteni magamról és végre nem csak szövögetni az igazán hosszútávú céljaimat, hanem bele is vágni a megvalósításukba.
Persze kifogást, azt mindig lehet találni. Ha éppen nem volna érdekeltségem a daganatos diagnózisomra fogni a tökörészésemet, akkor tessék itt van; szolgáltatott a környezet egy újabb remek okot a kovid személyében. Az az igazság, hogy az egy évvel ezelőtti érzésem magával a vírussal kapcsolatban nem változott: nyilván megérint, ha azt hallom - egyre gyakrabban sajnos -, hogy az ismerőseim, közvetlen környezetem bevonódott a betegségbe, vagy valakinek a rokona, szerette elhunyt, nem hagy hidegen, ha elém kerülnek böngészés közben a napi adatok, kórházi fotók stb, de furcsamód valahogy elkezdtem megbízni a szervezetemben vagy nem tudom... de nem rettegek attól, hogy mi lesz, ha én is elkapom. Lehet, még mindig túlságosan felháborítónak tartanám annak lehetőségét, hogy ha már a negyedik stádiumú daganatos betegségem jóvoltából (egyenlőre biztosan) nem sikerült, akkor pont egy vírusnak köszönhetően szagolhatnám alulról az ibolyát, de az is lehet, hogy ez részemről puszta fej-homokbadugás. Ez a számomra egyébként örömteli lényegen nem változtat: ebből a szempontból nem félek.
De nem is volnék igaziNóra, ha nem volna egyéb félelmem a témával kapcsolatban. Mindenkit megértek, aki retteg a vírustól és ezt vagy azt az oltóanyagot favorizálva megszúratja magát. Január óta én is próbálom magam megbarátkoztatni azzal a gondolattal, hogy valamelyik vegyszert igényeljem, de képtelen vagyok. Olyan szintű elidegenedés lett rajtam úrrá a két évvel ezelőtt megkezdett műtétek és kemoterápiák által tűzdelt orvosi ámokfutásom során a bármiféle szervezetembe juttatott anyagokkal kapcsolatban, hogy nem tudok igent mondani egyik oltóanyagra sem. És ez az egész még mindig szót sem érdemelne, hiszen ha nem kérem, hát nem kapom, végülis nem kötelező, csakhogy ugye megindult a mindenki számára ismert presszió: nem engedtek az oltatlanok pórázának szorításán, viszont pár csalit kipakoltak, ezáltal olyan indokolatlan megkülönböztetéseket téve, amik minden rációt nélkülöznek. Oké, értem, a cél az, hogy aki él és mozog, annak legalább kétszer tű legyen a karjában, ezt meg valahogy ki kell kényszeríteni... de megijeszt a megkülönböztetés. Megijeszt, hogy milyen indulatok vannak az emberekben, hogy az oltott támadja azt, aki máshogy gondolkozik, esetleg "gyilkosnak" titulálva, az oltatlan meg lebirkázva a "másik oldalt" csipbeültetésről és korai halálról tart vészmadár-előadást. És mindezt olykor olyan hangnemben, ami jóérzésű és épeszű ember számára felfoghatatlan. Megijeszt az is, hogy a pénteki "pfizer-akció" során a várakozók összeverekedtek, hogy az odarendelt katonáknak kellett rendet tenni. Ahogyan azt sem értem, hogyan lehet politikai kérdést csinálni abból, ha valaki így vagy úgy dönt az oltóanyagokkal kapcsolatban. Mitől lesz fideszes az az ember, aki szeretné a vakcinát és mitől lesz "libernyák", "komcsi", baloldali stb érzelmű, aki nem. Ez nem egy, mindenkinek a saját testével kapcsolatos döntés?! Hogyan lehet ezt összefüggésbe hozni a politikai pártállással?! Vagy tényleg ennyire naív vagyok?
Egyébként a kipakolt csalik között márpedig az oltatlanok többsége találhat magának fogára valót, nekem is megvan, úgyhogy kiakaszt, amikor a kislányom reménykedve kérdezi, hogy a hétvégén elmehetünk-e az állatkerbe, mint a többi osztálytársa és azt kell válaszolnom, hogy sajnos engem oda nem engednek be. Kiakaszt, amikor megkérdezi, hogy "akkor már soha többet nem tudunk együtt menni sehová?". Elfogadtam a maszkoskodást, alaphabitusomból eredően is és egyébként is kerülöm a tömeget, nem vágyom étterembe, a közös mozizásról is le tudok mondani, de hogy a szabad téren rohangáló állatok mellett ne sétálhassak közösen a lányommal, ez nagyon meghúzta a bajszomat. Szerintem, a megszokottól eltérően eléggé ki volt tolva az érzékenységem határvonala, de ezzel a bizonyos május 1-jével elértem. És beparáztam. Rettegek, hogy a szent cél érdekében lassan a gyerekek hátrányos megkülönböztetésére is kiterjedő jogszabályokat fognak hozni, félek, hogy oltakozási-kedvem hiányában a lányom esetleg nem mehet nyáron táborba, különórákra vagy netán még az iskolában is éri valami atrocitás emiatt... mert elkerülhetetlen, hogy az ő szintjükre is valahogy lekússzon ez a dolog.
Nem értem a félelem-gerjesztő propagandát, borzasztóan unom az akaratlanul is elém kerülő, paráztató szalagcímeket, cikkeket, őszintén megdöbbenek a habzószájú kommentekre pillantva, hogy egyik ember a másik ismeretlennek hogyan szánja halálra a k...a anyját... Olyan mélységeket látni, ami több, mint rémisztő. A presszió természetesen a munkahelyemen is megkezdődött, bár a gerjesztett hullámok még szerencsére elviselhetőek.
És az egésznek rohadtul nem látszik a vége, de még a közeljövőben várható folytatása sem. Mivel a bizonytalanság max hangerőre van tekerve - ahogy az mindig bebizonyosodik - a környezet jótékony megváltozására nem lehet apellálni, úgyhogy marad megint a saját iránytűnkre figyelés és az abban való bizakodás, hogy mindenki a személyének legmegfelelőbb alternatíva szerint járja önnön kálváriáját... vagyis útját. Én épp az oltatlanokét, a családtagjaim, a kollégáim többnyire épp az oltottakét. Csak bizakodni tudok abban, hogy ez ezen a szinten nem fog kezelhetetlen konfliktust generálni.
Pedig az élet menne tovább, lehetne változni, változtatni, amire múlt héten megerősítés-gyanánt kaptam is egy álláslehetőséget. Nem kellett keresgélnem, hanem szinte tálcán kínálták, végre gyerekek között lehettem volna egész nap, végre itthagyhattam volna ezt a mocsarat, végre léphettem volna egyet. De hiába tudtam elhinni pár órán keresztül, hogy megvan a megoldás az összes leragadt problémámra és fogadtam el, hogy a megmentő szerepében egy bölcsődevezető áll, valójában azt éreztem, hogy ez még nem az igazi, vissza kellett utasítanom. Viszont borzasztó hálás vagyok érte, mert végre azt éreztem, hogy lehetséges számomra a teljesen másmilyen új élet, sőt már itt trappol a sarkon, csak arra vár, hogy elinduljak felé én is.
Fel-felbukkanó halogató-cselekvésképtelenségemet érzékelve ugyanakkor nem tud nem eszembejutni az a klasszikus, amit egyetemi tanulmányaim során egy sokadszorra is sikertelen konzultációra várva volt alkalmam hallani. A keresett oktató többedszeri kajtatásunkra sem tartózkodott a megadott időben a megadott helyén, mire elégedetlenkedésemre a tanszék mindenese azt mondta: "le kell kötözni GS-t és a kötelet be kell kenni bélsárral, hogy ne tudja elrágni!" A nem kevés derültséget és némi megdöbbentést okozó eszmefuttatást úgy tűnik magamra vettem az utóbbi időben: a saját korlátozó gondolataim és hiedelmeim által magam köré hurkolt cucc - néha úgy tűnik - valami brutálisan erős fémből készült és az sem elképzelhetetlen, hogy plusszban rengeteg szarral van beburkolva. Mindegy. Ha nem is a fogaim segítségével, de valamiképpen megszabadulok tőle és csakazértis megvalósítom az álmaimat!
