Daganatos megbetegedésem májusi diagnosztizálása óta már vagy ezerszer megfogadtam, hogy új ember leszek, de ez sokszor nem megy olyan könnyen, mint ahogy hangzik; csak kicserélem az eddig agyonnyúzott magnószalagot a fejemben és teljesen más ritmusra járatom magam ezután. Másik hasonlattal élve úgy tűnik, a lemezjátszóm tűje olyan mély árkot rótt ki magának, hogy hiába teszem át más vájatba, ha visszaugrik, akkor pontosan ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Persze igyekszem hamar tettenérni a beakadásaimat, de néha mintha kifejezett boldogságot okozna: elkezdek boldogan hemperegni a sárba, mint egy napok óta kiéheztetett zsírdisznó egy kiadósabb kajálás után.

Talán nem elkiabálás, de most úgy tűnik, a májműtét utáni depressziómon sikerült valamelyes úrrá lennem. Persze minden segítséget megkapok ehhez; a családom, mint a kotlósok, úgy őrködnek a magamfajta frissen kikelt csibe fölött, minthacsak egy aranytojást tojó tyúkot akarnának belőlem kinevelni. Miközben igyekszem nem kívánságteljesítő aranyhalakként használni a körülöttem lévőket, hanem a lehetőségeimhez mérten a legnagyobb önállóságot elérni, visszatérve az iskolás hétköznapokba próbálom a lányomat is terelgetni, de még így is bőségesen elég időm marad magamra, dr. Joe-ra, a napi meditációimra, sőt még arra is találnék alkalmat, hogy a nyár eleji vizsgáimra tanuljak. A hasam is egész elfogadható már, bár sokszor még belefeledkezem a kissé hajlotthátú imidzsembe, nameg továbbra sem győzök eléggé lelkesedni a haskötőm iránt, de valójában ezt az állapotot még el tudnám képzelni magamnak pár hétig, mert borzasztó kényelmes. Éppen senki nem akar beavatkozni a szervezetembe, jól is vagyok, olvasgatok, amennyit csak a gyerek beintézményesítése enged, együtt lehetek Picikémmel, tulajdonképpen bármiféle különösebb stressz- vagy izgalommentes az életem. Ha sikerül a jelen pillanatban maradnom.

Aztán jönnek a tűbeakadások: az elkerülhetetlennek tűnő kemoterápiás kezelés sokaságának és aligbírhatóságának képzete, az újabb és újabb áttétek firtatása, a félelem az onkológussal történő eszmecserétől, a hiábavalóság érzése stb. Néha könnyebben megy visszatérni a jelen teljesen biztonságos és pazar állapotába, olykor pedig nehezebben. De az elhatározásom töretlen: muszáj ébernek maradnom, hogy minden alkalommal a lehető leggyorsabban a mostba keveredjek újra.

A regenerálódás nyugodt termálvizét csak az onkológia zászlóshajója képes megzavarni, aminek vitorlájából kifoghatatlannak tűnik a szél és mint egy megállíthatatlan lavina, hömpölyög folyvást, elsodorva minden általam preferált érzést. Tegnap jelenésem volt tehát Dr. PÁ-nál; az ezzel járó tömegközlekedési eszközök használata egyrészt jó próbára tette a metélt hasam regenerálódási fokát, az ezzel járó frusztráció másrészt pedig kevésbé jó edzésnek vetette alá a kissé megtuningolt lelkivilágomat. Ahogy a nővéremmel a konzultációt követően megállapítottuk, a doktornő valószínűleg a köszönésen kívül semmit nem kommunikálna velünk, ha mi nem kérdezgetnénk, csak némán dolgozna a számítógépén, aztán a kezembe nyomná a végeredményt - de mindezt természetesen a maga higgadt, kedves, enyhén mosolygó onkológusi módján tenné. A tegnapi látogatás végeredménye pedig nem más, mint egy újabb ígéret a pet ct-re és egy újabb időpont hasi mr-re. Hogy őszinte legyek, bár úgy indultam neki a szerdai onko-túrának, hogy azt éreztem, engem itt semmiféle meglepetés nem érhet, mégis van bennem egy furcsállás. Igazából teljesen biztosra vettem, hogy Dr. PÁ azonnali, halaszthatatlan kemoterápiámat tervezi folytatni, ehhez képest tulajdonképpen kellemes meglepetésként ért, hogy a szerinte valóban elkerülhetetlen vegyszerezésem időpontja még egy kicsit tolódik. Egyrészt. Másrészt utálom a nagygépes randikat, a vénámba fecskendezett kontrasztanyagokat, a klausztrofóbiát, az érzékelés szintjén legalább órákig tartó vegzálásokat, a pet ct utáni száműzetésemet, de még a procedúrát is, amivel megszabadulok a rajtam lévő fémes tárgyaktól. Harmadrészt van bennem egyfajta kellemes várakozás érzés is, mint karácsony előtt... persze a lemezjátszóm mindig visszatér a maga zenéjéhez: hogy ez a bizonyos ajándék nyilván megint nem álmaim barbiháza lesz, hanem csak valami egyáltalán nem kívánt szarság.

A belőlem előbújó, saját székletében dagonyázó sertésre a tegnapi nap egyik legeklatánsabb példája a reakcióm Dr. PÁ sztorijára Dr. Nyugalommal kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy exonkológusom - aki tagadhatatlanul előrébb tolva saját szakmai önérzetét, az általa tervezett kezelésnek még csak ellent sem mondó, de azt tagadhatatlanul késleltető, első ízben megfogalmazott kérésemre kitette a szűrömet a helyi intézményből - nemrégiben Dr. PÁ-tól érdeklődött felőlem. Persze csak blöffölt, hiszen nem tudhatta, hogy az utcárakerülésem totális tanácstalanságában végül kihez fordultam, de állítólag nagyon örült, mikor kiderült, hogy Dr. Szőr éppen a májreparálásommal foglalatoskodik. Előjött belőlem a sértettség, a megbántottság, a "jól kibaszott velem"-érzése, minden rossz emlék, minden sérelem, ami ősszel történt, úgy tört fel, mintha visszarepültem volna 4-5 hónapot az időben. És hiába minden igyekezetem, csak nem hagytak békén a zaklató gondolatok: hogy Dr. Nyugalom miatt kell Pestre járkálnom, hogy miatta szívatnak meg a vérvételen, hogy miatta nem mehetek a saját városomban mr vizsgálatra, hogy miért nem volt képes támogatni, hogy hogyan engedhette el a kezem, hogy hogyan lehetett neki fontosabb a saját egoja, mint egy betege érdeke, kérése, hogy hogyan lehet az, hogy én tényleg kedveltem, megbíztam benne, ő meg csakúgy kipaterolt az osztályról, hogy miért nem szeretett legalább annyira, hogy figyelembe veszi, hogy milyen szarul voltam a kemotól, hogy miért nem tájékoztatott a motivációjáról, hogy miért nem magyarázta el, hogy szerinte miért az a helyes út... A kiéhezett disznót tehát végre megetették és végre elégedetten hempereghetett. Egész sokáig engedtem neki. Pedig sokmindenért lehetek hálás Dr. Nyugalomnak és ahogy eddig is, úgy ezután is igyekszem ezekre összpontosítani, továbbá azt szintén megállapíthatom, hogy Dr. PÁ tagadhatatlanul több tapasztalattal, empátiával rendelkezik, így igazából ha nem is sok, de van valamicske profitom ebből a csereberéből.

Fentiekből remekül látszik, hogy a rágódásmentesítésemen még sokat kell dolgoznom. Szóval ha aranytojást tojó tyúk nem is lesz belőlem soha, most azért örülök a napsütésnek, az ajándékba kapott rövidke egérútnak, a regenerálódó időmnek, szóval mindennek, ami jelen pillanatban adott. Kérdés, hogy a pet ct-re invitáló, rohamos közeljövőben várható telefonhívás ezt az idillt milyen tempóban és mértékig lesz képes szétcincálni...