Abban biztos vagyok, hogy a legideálisabb beteget nem rólam mintázták. Az átlagnál minden bizonnyal többet parázok, és ennek sajnos a kívántnál jóval gyakrabban sikerült hangot adnom a vastagbélműtétem miatt véghezvitt kórházban tartózkodásom során. De bárhogy is nézek így utólag egy-két szituációt megszépítésre hajlamos távolságból, hiába minden tiszteletem az egészségügyben dolgozóké, mégsem tudom elfelejteni, hogy alkalmasint bedrogoztak vagy kevésbé jótékonyan a benntartózkodásom 7. napján megfeledkeztek az egyetlen gyógyszerallergiámról.

Ha az ember kiszolgáltatott, bizonyos szempontból még gyanakvóbbá válik a tűvel felé közeledőkkel, ezzel egy időben azonban a hasonló felszereltséggel érkezők hozzáállása, véleménye, cselekedete válik tulajdonképpen a legrelevánsabbá, ahogyan az ágyba kényszerített kénytelen látatlanban megelőlegezni legmélyebb és legőszintébb bizalmát a nővéreknek. Ezzel a már-már meghasadt lelkiállapottal én sem voltam másként a kórházi életem első napjától, így nem kis hidegzuhanyként ért benntartózkodásom 2. órájában az infúzió légbuborékos mivoltát aggodalommal firtató kérdésemre kapott, kedvesnek nem nevezhető - ám szakszerűnek mindenképpen - felvilágosítás, miszerint pontosan milyen mennyiségű levegő ereimbe juttatása eredményezné a halálomat. Buborékok tehát maradtak, ahogyan én is az ágyhoz szegezve, a nővér pedig, aki minden egyes szóváltásunk során a műtét utáni borzalmas állapotunkkal fenyegetőzve szólított fel bennünket a nagyobb fizikai-lelki teherbírás megcélozására, némi elégedettséggel az arcán távozott. Hálával állapítom meg, hogy nem ez a mentalitás volt az általános, azonban voltak olyan helyzetek, mikor különösen rosszul érintett egy-egy ilyen odaszúrás.

Az említett, kezdetektől megelőlegezett (vagy legalábbis megelőlegezni igyekezett) bizalom a műtét utáni napokban valóban elmélyült, legalábbis okkal feltételeztük szobatársammal, hogy az operáció utáni napokban estére kapott fájdalomcsillapító koktélunk kikeverése a lázlapunkon dokumentáltaknak megfelelően, az előző két alkalomhoz hasonlóan történik majd a 3. éjszakán is. Mégis: az infúzió bekötése után pár másodperccel éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Az addig csigalassúsággal csöpögő szer szinte ömlött a vénámba, és néhány pillanat leforgása után cselekvésképtelenül bamba zombi lettem, elvesztve a kapcsolatot a testrészeimmel. Nem hittem rögtön az érzékeimnek persze, próbáltam megmozgatni kezem-lábam, és gondolva, hogy ez lehet, csak a gyors tempónak köszönhető álmosság, nyugalmat erőltetve magamra becsuktam a szemem. Bevallom, soha nem hódoltam tudatmódosító szereknek, sőt, még az enyhébb ütőerejű alkohollal sem sikerült bensőségesebb kapcsolatot kialakítanom, de akik hasonlóakkal élnek, minden bizonnyal megirigyelték volna a bevillanó látomásokat, amiket volt alkalmam megtapasztalni. FullHD-ben jöttek a képek kúszó-mászó, brutális halomnyi csecsemőről, ételekről, aztán láttam, amint saját összevarrt hasamon leszánkózok egy fakutyával. Aztarohadt... Gyorsan kinyitottam a szemem és kérdeztem Gabit, hogy ő mit érez. Lebegett... Miután a máskor órákig folyó infúzió szó szerint 10 perc alatt lepergett, és az éjszakás nővérek messze távol tőlünk ki tudja, milyen módon altatgatták a többi beteget, esélyünk sem volt kivonni magunkat a szer hatása alól. Mikor visszatértek lekötni minket, kérdeztem, hogy mit kaptunk, a válasz csak annyi volt, hogy a szokásosat. Azt az éjszakát mindenesetre nem kívánom senkinek: amint lehunytam a szemem brutális víziók jöttek, nem éreztem a testem határait, rettegtem, hogy leesek az ágyról, aztán kezdhetik újra a hasam bestoppolását, becsövezését...

A reggeli 4.23-as ébresztő hangja megváltásként jött, vártam, hogy választ kapjak a kérdésemre: miért lehetett, hogy a "szokásos" fájdalomcsillapítók így hatottak mindkettőnkre? A magyarázatot csak később és mástól hallhattuk; a délutános Emília nővér vette a fáradtságot és megnézve a lázlapunkat közölte, teljesen más gyógyszert kaptunk, ami valóban durva hallucinációkat okoz. A következő éjszakás nővérek még azt is hozzátették, hogy ezt a szert csak idős betegeknek szabad adni, közvetlenül a műtét után, fiataloknak, több nappal az operáció után semmi esetre sem... Most már legalább biztos, hogy nem lépek be az ópiumélvezők zárt facebook csoportjába.

Mindenesetre ez a kis fisakó sem eredményezett bennem igazi bizalom-megvonást a nővérek felé, így a műtét utáni 5. napon már nem ellenőriztem, hogy a jód-érzékenységemre tekintettel a szokásos fenék-bemosásomat mivel művelik. A produkció csupán azért vált gyanússá, mert a szokásostól eltérően égetett, így rákérdeztem, hogy ugye nem jóddal lőtte-e be a frissen varrt beleimet. A haláli nyugalommal adott válasz a következő volt: " ez csak betadine volt". Dehát az jód, nem?!?! A nővér "telefonos segítség" gyanánt a kolléganőjéhez fordult, aki felvilágosította, hogy bizony-bizony, ez a kettő azonos. Ha addig nem is lehettem biztos benne, hogy a műtét után sztrájkoló beleim ismét mozgásba lendültek, többé már nem volt kétségem efelől. Görcsölt és égetett, égetett és görcsölt, a jód pedig olyan elementáris erővel kívánkozott ki belőlem, hogy még a fenekembe varrt cső is kevés volt az elvezetésére. A nővérek látva - nem teljesen alaptalan - aggodalmamat, állítólag megkérdeztek egy orvost, hogy okozhat-e nagyobb problémát a lázlapomra piros betűkkel felvésett figyelmeztetés ellenére szervezetembe fecskendezett jód, de információik szerint mégiscsak felesleges volt a parázás. Valahogy nem tudtak megnyugtatni, annál is inkább, mert az égető érzés egyre feljebb vándorolt a hasamban, végül már a torkom is izzott. Mondhatják és még talán igazuk is lenne, hogy ez megintcsak a para-agyam játéka volt, viszont ott és akkor nem sokba került volna a megnyugtatásom, elég lett volna pusztán annyi, hogy a már bekészített infúziós folyadékot rámkötik, mondván, hogy az majd kitisztítja a testemet. Hiába kértem, ezt csak estefelé tették meg, hogy utána valóban lecsillapodhasson testi-lelki izzásom.

Valójában ezek és az ezekhez hasonló behatások csak tovább növelték a kórházban töltött napok szürrealitását, a minket ringató hullámok völgyét pokoli mélyre húzva. A lényeg viszont nem változott soha: nemcsak az én, de az ott dolgozók érdeke is az volt, hogy minél előbb végleg lecserélhessék az ágyneműmet és az épületen kívül tudjanak. És az ennek érdekében tett munkájukért mindig hálás leszek.