Na, tessék, megint az egerekkel jövök... Pedig nem tartoznak a kedvenc állataim közé, de ezt talán jól példázza eddigi hasonlataim halmaza; ahányszor a számra veszem a nevezetes rágcsáló nevét, csakis negatív értelemben teszem. Nem tehetek róla; olybár tűnik, hogy a nem kívánatos gyógyszermellékhatásokra nem tudok jobb példaképet találni.

Komolyan mondom: csupa jószándék vezetett mindenkit már megint az alább részletezett fiaskó eléréséig, ismét csak jót akartak nekem, sőt én is jót akartam magamnak, mégis balul sültek el a dolgok. Történt ugyanis, hogy a harmadik kemoterápia mellékhatásaiból valahogy annyira lassan sikerült kikeverednem, hogy az már nálam is erősen kiverte a biztosítékot. Dühös voltam, türelmetlen, és tele rossz gondolatokkal. Úgy éreztem, tényleg mindent megteszek és semmi sem használt, újra Nóra akartam lenni, újra rendes anyuka akartam lenni, újra tervezgetni akartam a nyaralást, újra élni akartam legalább egy-két hetet. Tulajdonképpen ebben a depressziós állapotomban hívott fel hétfőn főorvosZoli, aki szokásához híven segíteni akart, és habár valójában már az érdeklődésével is sokat dobott az állapotomon, viszont sokadszorra javasolta, hogy a tűrőképességem kitolására latbavethetnék némi antidepresszánst. Tudni kell rólam, hogy mélységesen vegyszer-ellenes vagyok, fájdalomcsillapítót is csak akkor veszek magamhoz, ha már valóban elengedhetetlenül szükséges, az efféle szerek pedig - mint egyfajta vizionált  drogok - mindigis tiltólistán szerepeltek a nem létező gyógyszerkönyvemben. De most mégis úgy éreztem, hogy talán tényleg sutba kéne dobnom a berögzött ellenérzéseimet, hátha egy jól kiválasztott antidepi képes lenne valami kapaszkodót nyújtani a szakadék fenekén vergődő lelkemnek. Legalább egy vékony kötelet, amin elkezdhetnék felfelé mászni. Vagy talán akár még egy komolyabb létrát is.

FőorvosZoli grál lovagként másnap tágabb családlátogatást téve nálunk leszállítmányozta a receptet, amit a következő napon, azaz szerdán valóban ki is váltottam. Szándékosan ki sem nyitottam a mellékhatásokat részletező leírást, hiszen az előrevetített lehetséges álmosságon kívül semmi másról nem voltam hajlandó tudomást venni. Mert azt gondoltam, ennek a cuccnak muszáj használnia, nem jöhet közbe semmi vész, hiszen olyan kis adagot javasolt Zoltán, amekkorának minimum a dupláját írják a betegeknek. Szerdán este tehát egy fél tablettával zártam a napot, ami tulajdonképpen minden gond nélkül segített elaludni. A problémák másnap reggel kezdődtek: borzasztóan fájt a fejem, kóvályogtam, de az egészet az éjszakai szélviharral együttjáró ajtók és ablakok csukogatásával töltött időre fogtam. Gyanútlanul lecsúsztattam tehát a reggeli gyógyszeremet is, kisebb eltolással pedig a rákellenes csodaszerként számontartott, több hónapja szedett CBD olajamat is magamhoz vettem. Itt 10 percre elvesztettem a fonalat: hirtelen forogni kezdett velem a világ, nem bírtam állva, sőt ülve sem maradni, és ezzel együtt jött a pánik: egyedül voltam a kislányommal, mi lesz, ha itt és most beadom a kulcsot?!

Ekkor kapartam elő a gyógyszerhez mellékelt leírást és pont minden tünetet felfedeztem magamon, amiről csak említést tett... Adtam magamnak 15 percet, ledőltem, de mentsvárként szorongattam a telefonomat, hogy ha nagy baj lenne, azonnal tudjak segítséget hívni. De valahogy jobban lettem, képes voltam felülni, a fél órával korábban beígért közös játékot abszolválni Picikémmel, Anyukámnak is már csak ebédkor meséltem el ezt a kis kitérőt, megállapítván, hogy ebből az antidepresszánsból ha lehet, soha többé nem veszek be. Délután tettünk-vettünk-intézkedtünk, igaz, nem voltam csúcsszuper állapotban, de képes voltam végigcsinálni a közös programokat némi mellkasi szorítás, szédülés, fejfájás kíséretében. Estefelé megint bevettem a szokásos adag CBD olajat és a lavina elindult. Képtelen voltam állva maradni, rámtört a hányinger, majd hánytam, semmire nem voltam képes, csak ültem a wc mellett a földön és azon gondolkoztam, hogy ha most meghalok, akkor mi lesz a Picikémmel. Ez volt az első igazi, kézzelfogható, letagadhatatlan halálfélelmem az eddigi életemben. Nem tudtam, mi legyen: hívjunk mentőt?- de akkor a kislányom megijed és én különben sem akarok kórházba menni!!! Vagy menjünk be a sürgősségire? - de erre nem lettem volna képes, hiszen a saját lábaim nem bírtak el. Anyukám az ügyelettel került forródrótos kapcsolatba, szerintük hiba volt bevenni az onkológia beleegyezése nélkül az antidepresszánst, de higgyük el, hogy hamarosan jobban leszek, csak igyak sokat, és próbáljak meg valamit csinálni a hányingeremmel. Utolsó mentsváramként felhívtam az osztályt ugye, ahová tartozom, az onkológiát. Fura, hogy tényleg létezik olyan szekció a kórházban, ahol éjjel nincsen orvos, márpedig tanúsíthatom, hogy itt bizony nincsen. Kedves nővérke javasolta, hogy tartsak ki vagy vonuljak a sürgősségire, másnap reggel pedig 8 órától állnak rendelkezésemre az osztályos orvosok... Úgy éreztem, itt már csak Dr. Nyugalom segíthet, igaz, hogy este 10 óra volt már, de próbáltam vele emailen kapcsolatba kerülni. És csodák mégis vannak: szinte azonnal válaszolt! Mérföldeket nőtt a hálám irányában, igazán nem vártam, hogy segít, de a bennem élő halovány remény mégis indokolt volt. Több üzenetváltást követően arra jutott, hogy az antidepresszáns és a CBD olaj lebontásáért ugyanaz az enzim felelős, és egyszerűen megmérgeztem magam. Igaz, nem írta, de mégis megnyugtatott; nem most fogok elpatkolni, legyek türelmes, hamarosan javulni fognak a tüneteim. Így aztán anyukám társaságában, némileg elsimítva az idegeimet vártam az éjszaka elmúlását és a reggelt. Köszönöm, Dr. Nyugalom!

A másnap igaz gyengén, de egész biztatóan indult, nem volt hányingerem, a mellkasi szorításom is javult valamicskét, és csak alig szédültem. A problémáim azonban délután újra felütötték a fejüket: a ciklikus mellkasi szorítás olyan intenzív volt, hogy újra rámtört a pánik, így a nővérem mégis beszállítmányozott a sürgősségire. A 3 órás várakozást a periodikus rosszulléteimmel, EKG-val, vérvétellel szintén nem kívánom senkinek. És hogy az orvos végül mit mondott? Vagy pánikrohamom, vagy szívrohamom vagy tüdőembóliám volt. Mivel az EKG viszont normálisan görbült, a tüdőembólia megállapításához szükséges CT-t pedig a jódallergiám miatt nem tudták elvégezni, ezért javasolta, törődjek bele, hogy csak egy szimpla kis pánik szállt meg. Ennyike.

Borzasztó fáradtan, de sokkal jobb állapotban értem haza a nyúzatásból, hogy aztán napról napra visszatérjen az a kis erőm, amit még a kezelések meghagytak nekem. A Rexetin a fiók mélyére, a frontin pedig újra a szervezetembe került, hogy azzal felszerelkezve celebrálhassuk a hetek óta tervezgetett falusi nyaralást a gyerekekkel, nővéremékkel. Most megvolt az unokatesóm által emlegetett minimum 100 km távolság és valóban: három és fél napra majdnem úgy éreztem, hogy megmenekültem, végre élhetek tovább, mint bárki más. Szőlőhegyre sétáltunk, dunai homokmacskát építettünk, sünit szelídítettünk, gyíkokat lestünk, homokangyalt söpörtünk, játszótereztünk, kompoztunk, romokra másztunk fel, nevettünk... ÉLTÜNK.