Vastagbélműtétem utáni kórházi tartózkodásom során rá kellett jönnöm, hogy még a legjobban várt búcsú is hordoz magában valami szomorkás fényt. A pár nap alatt totálisan beszűkült tudatállapotomban elkezdtem ragaszkodni a mennyezetre szerelt, működésképtelen televíziókészülék látványához, a vénámba kötött infúzió megnyugtató csöpögéséhez, a nemevéshez, a nemiváshoz, a sebészeti osztály könnyen kiismerhető menetrendjéhez, és az ezekhez óhatatlanul társuló morcogásaimhoz. Mi lesz velem, ha mégis hazamehetek június 20-án?!

A helyzet persze többnyire nem volt ennyire kiélezett, hiszen a különböző testtájaimból lógó csövek, a lassan visszatérő erőm és a kislányom csak telefonban hallott hangja folyton visszahúztak a valóságba és döbbenten kérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mihez is kezdtem el kötődni?! Talán a viszonylagos biztonsághoz, hiszen mégiscsak szétszabták a hasamat, egy jókora szakasztól, plussz egy vakbéltől megszabadítottak, mégis jobb lenne, ha figyelgetnének még néhány hétig, életben maradok-e, talán ahhoz, hogy kvázi magatehetetlen, beavatkozásokat elszenvedő alanyként mindenért volt jogom panaszkodni, míg ehhez képest az életem irányításának visszavétele mégiscsak nagyobb felelősséggel jár...

Akárhogy is van, a csövek száma bár borzasztó lassan, de elkezdett fogyni; műtét utáni napon délután megfosztottak az utálatos orr-gyomorszondától, 3 nap múlva némi beletlenítési-érzés kíséretében a hasamból kilógó apparátok száma csökkent kettővel. A katéteremhez furcsamód nagyon sokáig ragaszkodtak a nővérek, a sebész már az operáció másnapján javasolta a kivételét, mégis erre csak sokkal később, a 6. napon került sor. Mindenesetre az utolsó 48 kórházi órámat a megmaradó két csövemmel abszolváltam, és bizonyítva, hogy nem csak a jó dolgokhoz lehet könnyen hozzászokni, még a hazajövetelemet követő napokban is úgy ébredtem az éjszaka közepén, hogy a "kiskutyáimat" kerestem.

4 nap nemivást követően magamhoz vehettem néhány korty vizet, 7 nap nemevés után pedig komoly döbbenetet okozott látni, hogy a szobatársam rág! Már a béltükrözés előtti "tisztítókúra" alatt is felmerült bennem a kérdés: tulajdonképpen mi szükség van az evésre? Ez a kórházi koplalás során megismétlődött néhányszor, igaz, hogy a műtét utáni esték egyikén eszembe jutott a parizeres zsemle, de akkor még csak egyfajta kedves nosztalgiával gondoltam rá, megenni nem bírtam volna. Viszont: hazajövetelem után 3 hétig reggel-este parizeres zsemle volt a menü.

Furcsamód a sebész elképzelése találkozott az én műtét előtti vízióimmal: viszonylag hamar kiderült, hogy június 20-án tényleg hazamehetek.

Szabadulásom közeledtével elsirattam a kórházi óráimat, a régi életemet, és némi rettegéssel néztem az új kihívások elé. Ugyanakkor folytak a könnyeim, ha a kislányomra gondoltam, annyira végtelenül hiányzott. Sőt, akkor is zokogtam, hogy ha csak a macskánk jutott eszembe. Minden és mindenki, amit és akit annyira szerettem olyan elképesztően eltávolodott ezalatt a kicsit több, mint egy hét alatt, hogy elképzelhetetlennek tűnt ebbe visszatérni.  Féltem, hogyan boldogulok a frissen műtött hasammal, rettegtem, hogy a Picikém eltávolodott tőlem, hogy sok türelem kell majd hozzá, hogy visszatérjen hozzám, izgultam, hogy lesz-e egyáltalán még olyan időszak, amikor el tudom rendesen látni őt vagy akár csak magamat. Családom persze igyekezett minden pillanatban tartani bennem a lelket, de mégis: néha muszáj teret engedni a totális kétségbeesésnek.

Június 20-án viszont a szuper haskötőm felcsatolása után végre tényleg rendesen áthúzhatták az ágyneműmet, végre tényleg elhagyhattam az objektumot csövek és infúziók nélkül. Itthon a macska az ölembe kívánkozott, a délután oviból hazatérő kislányom pedig rögtön játszani hívott... MÉGIS EGY KICSIT MÁR HŐS VOLTAM, MÉGIS LEHET MÉG NORMÁLIS ÉLETEM!