Nem tudom, más hogy van vele, de én hiába fogtam fel kvázi ép ésszel - talán még május 7-én nem is, de a következő napokban már biztosan - a daganatos diagnózisom jelentését, mégis úgy voltam vele, hogy mivel műtétje bárkinek lehet, dokihoz járni megszokottnak mondható még az egészen egészséges emberek körében is, így - hiába számítottam rá, tartottam észben, de mégis - derült égből villámcsapásként ért az első kemoterápiás kezelésem pontos időpontja. Azt gondoltam, hogy te jóságos ég, efféle vegyszert tényleg csak tumoros betegek kapnak!... most tesznek rákossá!... hiszen eddig jól voltam, kezdtem komfortosabban mozogni a műtött hasammal, úgy éreztem, hogy mindjárt meggyógyulok. Most, hogy már jobban vagyok NEM AKAROK RÁKOS LENNI! Így nem akarom azt a szert sem, amitől annak fogom érezni magam... Szóval a feladat adott volt: 5 nap állt rendelkezésemre, hogy ezen az érzésen úrrá legyek és mégis valahogyan eltűrjem a rám váró kezelést.
Dr. Nyugalom, az onkológusom megint fura módját választotta a kommunikációnak; miután átküldtem neki AB májsebész halaszthatatlan kemoterápiámat firtató véleményét, emailben tájékoztatott az első kezelés időpontjáról, ami egészen pontosan 5 nap múlva, július 10-től volt esedékes. Kicsit kevésnek érezve a felém áradó információk mennyiségét, felajánlottam, hogy örömmel bemegyek még előtte való napokban bármikor, hogy beszéljünk a dologról, de biztos megint az én jelzéseimben volt a hiba, mert elbagatellizálva a reális kétségbeesésemet, ő úgy ítélte meg, hogy a szerek benyomatása előtti 5 percben bőségesen elég lesz erről diskurálni. A megismerni engedett terv a következő volt: a 48 órát igénybe vevő akció premierjén elszállásolnak az osztályon, hogy megnézzük, hogyan vészelem át a dolgokat. Pont ennyit tudtam tehát, semmi más morzsát nem szórtak elém.
Próbáltam valahogyan testileg-lelkileg felkészülni a "bármire", amit ez az egész jelenthet, ahogyan borzalmas lelki vívódások után a kislányommal is megbeszéltük, hogy most mire lehet számítani. Persze sem nem egyszerű sem nem vicces úgy felkészíteni egy hatéves gyereket a várható jövőre, hogy én magam is csak egy bizonytalanul lebegő lufiban próbáltam valahogy megkapaszkodni. Mindenesetre Dr. Nyugalom víziójának megfelelően két éjszaka kórházban tartózkodást céloztunk be, ehhez passzoló lelkivilággal váltunk el azon a bizonyos szerdán reggel az óvodában.
Az addig megtapasztalt rövid, megbeszélések okán az onkológiai osztályon celebrált látogatásaim során többször borzasztó bizonytalanság fogott el és mintegy második otthonomként eufemizálva a sebészeten töltött napjaimat, szinte sírva kívántam vissza az ottani rendszert, a nővéreket, az orvosokat, az ottani, már megismert fájdalmaimat. De hiába: az bizony egy másik részleg, teljesen más szokásokkal, időbeosztással, emberekkel, hangulattal, szagokkal és nehézségekkel. Nem és nem akarok az onkológiára tartozni! Persze, ha akarom, ha nem ott a helyem. Tudom, hogy mindenki a legjobbat akarja nekem és minden betegnek, de mégis, a fent említett ép eszem képtelen volt elfogadni, felfogni, hogy nincs más megoldás, hogy nincs számomra máshol hely, csak ott.
Dr. Nyugalom javaslatának megfelelően a kétnapra összekészített cuccaim és anyukám társaságában fél 10-től nekikezdtem a várakozásnak, ami egy váróban történő regisztrációval, kartonírással, méretzkedéssel indult. Ahogy aztán eseménytelenül peregtek a percek, alkalmunk volt megfigyelni az első sajátságos onkológiai szokást, miszerint a betegfelvételért felelős Valika fizetéskiegészítés gyanánt nagybani műzliszelet-piacot üzemeltet a pult alól. Egészen pontosan fekete szemeteszsákokból. Az egész egyrészt annyira szürreálisnak hatott akkor és ott, hogy jókora élt leszabott a kétségbeesett lelkivilágomból, másrészt persze kicsit zavart is, mikor a kartonom írását is fel kellett függeszteni egy törzsvendég rendelése miatt. Összességében inkább kedves és szórakoztató jelenségnek tartom ezt a "seftelést", nade az azóta átélt vegyszerezés étvágyelvevő hatása okán biztosan állíthatom, hogy sajnos egyhamar nem leszek fizetőképes támogatója ennek a biznisznek.
Egy óra várakozást követően végre leülhettem szemtől szemben Dr. Nyugalommal, aki a kétségbeeséstől mégiscsak eltorzult arcomat látva azonnal kijelentette, hogy meggondolta magát: nem igényli az osztály az éjszakai társaságomat, ha rámkötik a fix cuccot, menjek oda szenvedni, ahova csak akarok. Jó érzékkel lazítottunk egyet ezzel a nyakamon feszülő kötélen, ahogyan a mellékhatásokat soroló monológ is egészen pozitív lehetőségekkel kecsegtetett: gyérülő, de jó eséllyel megmaradó hajkorona (akkor lehet, mégis feleslegesen pakoltam be a kopaszodás elrejtésére bekészített kendőt), hidegérzékenység a végtagokban, torokban, esetleg később csökkenő fehérvérsejtszám. Oké, nem eszem fagyit és akkor minden szuper lesz...
A kezelés előtt elküldtek még egy ultrahangra, hogy a májamban lévő daganat "színeváltozását" végig lehessen figyelgetni az előre tervezett négy kezelés alatt. Tekintettel arra, hogy a kevesebb, mint három hónappal korábbi hasonló vizsgálat teljesen negatív eredménnyel zárult, tehát a "hozzáértő" kolléga sem a vastagbelemben sem a májamon lévő tumort nem észlelte, erős kétségekkel küzdöttem a vegzálás végkimenetelét illetően. Hát nem tudom; most itt vagy a géppark volt felszereltebb, vagy pedig az orvosnak nem voltak látás-panaszai, de amint hozzáért az ultrahang-fej a hasamhoz, a doktornő egyből mért és diktált, annyira tehát mégsem rejtőzködő ez a "kis folt". Annál is inkább, mert jó egy centivel nagyobbnak mérték, mint a májusi PET-CT-n... ebbéli kétségbeesésemet Dr. Nyugalom szokásától eltérően meggyőzően próbálta eloszlatni, amit utólag is köszönök neki.
Ezután viszont nem volt kecmec; a 11 főt befogadni képes ambuláns kezelőben megkaparintva az egyik szuperfotelt, gyakorlatilag 6 órára oda is szegeztek az ilyen-olyan szerekkel, hogy utána beüzemelhessék a hasitasiba költöztetendő pumpás "labdámat". 10 emberrel kellett tehát osztoznom az élményben, de mivel látszólag mindenki remekül érezte magát, ez - és egy tablettácska frontin - némileg a nullához közel emelte az erősen mínuszban tengődő bátorságomat. Ha már kemoterápia, akkor mindenkinek ilyen 6 órát kívánok: a betegtársak a rettegésemtől eltérően nem rinyáltak a nyavalyájukról, nem anekdotáztak arról, hogy ki milyen poklokat él át, sőt szörnyű halálesetekről sem esett szó. Ez részben biztosan Erika és Gabi nővér érdeme is, akik állandó sürgésükkel-forgásukkal folyamatos dinamizmust hoznak a vánszorgó órák kínkeserves mozdulatlanságába.
Délután fél6 volt már, mire eljött a hasitasi ideje: szigorú nővérem gárdedámként szállított el anyukám lakásába. Hiába engedtek utamra az új szerzeményemmel, Picikémhez hazamenni nem mertem, amíg legalább egy alkalommal ki nem tapasztalom ennek az egésznek a "bármijét". Maradt tehát a 48 óra önként vállalt magány, nameg a naponta esedékes tiszteletkör az onkológián és az egyre elhatalmasodó vegyszer-hatás. És a biztató gondolat TÉVEDÉS: egyre közelebb kerül az a pillanat, amikor lekötik rólam a pumpát és végre visszatérhetek - ha csak egy rövid időre is - a majdnem normális önmagamhoz és főként az én Picikémhez.
