A megszokott szerdai munkanapom végeztével szokásos - tökörészést nélkülöző - tempómban lányomért az iskola felé haladva olyan erős fájdalom nyilallt a térdembe, ami majdnem ellehetetlenítette az egyébként szülinapi ünneplősre tervezett délután további részét. Rögtön a fásli és a diklofenák jutott eszembe és miközben a fejemben - és amúgy a valóságban is - testet öltött rendetlenségben kerestem ezen applikációkat, elért a felismerés, hogy pontosan ugyanez történt velem május végén, a bélműtétem előtti hetekben. Úgy látszik, a huzamos kórházi tartózkodás lehetősége, a kiszolgáltatottság ígérete mindig megroggyantja amúgy makkegészséges testrészemet és térdre kényszerít.
Biztos sokan ismerik azt a gyerekeknek szánt pénzbedobós "szerencsejátékot", amikor a szórakozás célja az, hogy a táblán lévő lyukakból össze-vissza rendszerben előbújó vakondokat egy jól irányzott kalapácsütéssel kell visszatessékelni a mélybe. A gyors ütemben felbukkanó állatok persze újra és újra felélednek, újra és újra gyors beavatkozást igényelve. A dolog a kifárasztásra megy, de ez totálisan értelmetlenül nem a kis rohadékok kipurcanásával és örök eltemetésével, hanem a gyerekek figyelmének elpárolgásával jár, hiszen az eredmény sohasem lehet az, hogy elkusshadnak a kaján vigyorú kisfickók és "nyernek a jók", csupán az, hogy a 200 forint által generált időkeret letelik és/vagy a játékos megunja a rendületlen és hiábavaló csapkodást és más - értelmesebb - tevékenység után néz.
Ha nem érezném magam az alábbi kijelentéstől totálisan elmebetegnek, komolyan állítanám, hogy ezt a játékot a daganatos megbetegedésről mintázták. Szent meggyőződésem, hogy az onkológusok kisgyerekként abba a kategóriába tartoztak, akik még a 10. kör ütlegelés után is újabb kétszázasért könyörögtek a szüleiknek, hogy folytathassák a játékot. Mert az ő hitrendszerükben aki egyszer daganatos beteg lesz, az soha nem gyógyulhat meg, csak ideig-óráig tünetmentessé válhat; a tudatukban tehát az él, hogy csapkodni kell mindhalálig! Úgy tudják, hogy a vakond, azaz a betegség újra és újra fel fog bukkanni és bár tudják azt is, hogy kvázi feleslegesen kalapácsolnak, mert soha nem változik meg a "játék" természete, azért ők kitartanak. Innen nézve azt mondom, rohadt fárasztó lehet nekik testileg-lelkileg abban a hitben élni, hogy hiába tesznek meg a rendelkezésre álló eszköztáruk szerint mindent, csak maximum még egy-két kört nyernek plusszban, mert a kétszázasok egyszer elfogynak és bekövetkezik az előre látott kimenetelű game over.
Szívesen hoznám elő a jobbik felemet, hogy megcáfolhassa a fenti teóriámat, de hiába kutakodok és keresgélek: olyan onkológussal még nem beszéltem, sőt hírét sem hallottam, aki ne így gondolkozna. Még Dr. PÁ, az egyébként általam egészen kedvelt orvos is képes az életéből hosszú perceket áldozni arra, hogy nekem fejtegesse a daganatos betegek gyors öregedésének teóriáját, amit nyilván pozitív irányba kívánt kifuttatni, de kérdem én, ki az, aki a gyors halál vízióját boldog mosollyal tudomásul véve hiphiphurrá-teljeséletet tudna élni?
Amúgy a másik oldalról szemlélve is meglehetősen addiktívnak tűnik ez a játék; a betegeknek borzasztó könnyű rácsavarodni a vakondok figyelgetésére és ütögetésére, újabb és újabb körökre befizetve, hogy az élmény, jelen esetben az élet tovább tarthasson. De milyen élet az, ahol folyton a betegséggel és annak visszaszorításával foglalkozunk? Milyen élet az, amikor az ember testébe állandóan csapkodnak, ütlegelnek, kalapácsolnak, beavatkoznak? Tényleg ilyen fájdalmasnak kell lennie az életnek? Tényleg csak a túlélésről szól az egész? És persze: még a leglelkesebb játékos is megunja egyszer ezt az értelmetlen tevékenységet és befejezi. A kérdés, hogy hogyan fejezi be? Földbedöngöli és elhantolja magát a vakondokkal együtt vagy fölemeli a tekintetét a játéktábláról és új tevékenység után néz? Mégperszébb: jó lenne, ha ez ilyen egyszerű lenne. De néha mégis komolyan hiszem, hogy pontosan ilyen pofonegyszerű; hogy ahogyan ott van az energiám, ahol a figyelmem, úgy alakítom a saját életemet, ahogyan és amire fókuszálok.
És ha már a hitrendszereknél tartok (újra!), akkor jó lenne arról beszámolni, hogy a tegnapi akai túra olyan misztikus tapasztalatot jelentett, hogy hozzám képest egy buddhista szerzetes kismiska, de sajnos azt kell mondanom, hogy az esemény szürrealista foka jóvalta magasabb volt, mint a spirituális. Történt ugyanis, hogy hiába osztottam meg Zs-vel már korábban a betegség jelenleg ismert múltját és jelenét, ott a helyszínen mégis rohamosan sápadtságig süllyedő döbbentségbe csúszott a kezdeti kedélyes "mizujs"-ozás után, mintha komolyan attól tartana, hogy a helyzet súlyossága okán azonmód beadom a kulcsot és az ő dolga lesz a holttestemről gondoskodni. Igazi paráját győzte le azon a ponton, mikor rá mert nézni a tenyeremre a redők után kutatva... a gondolatban dobpergéssel kísért eredményhirdetést részéről mindenképpen nagy megkönnyebbülés kísérte: életvonalam oké, mégsem lesz feladata az élettelen testemmel, így nyugodtan maradhattam még vagy 50 percig, hogy megkezeljen.
Hallottam már néhány riportot a szellemsebészettel kapcsolatban, ahol a fickó olyan hitelesen és olyan meggyőző erővel tudott beszélni az eljárás jótékony hatásáról, hogy amíg figyeltem rá, magam is teljes átélésre voltam képes a témát illetően, meghazudtolva az összes józan eszem által diktált kétségemet. Na, itt ez a helyzet már sajnálatos módon a fenti introt követően teljesen más volt. A gondolatban Zs által előre rámhantolt földet lesöpörgetve magamról a "kezelés" alatt végig azon járt az agyam, hogy a velünk egy helyiségben tartózkodó kutya remélhetőleg nem éppen az ő szem- és szájmagasságába helyezett szemüvegemet rágcsálja vagy hogy vajon ki üzengethet Zs-nek ilyen sokat és vajon miért nem némította le legalább a telefonját vagy hogy miért van olyan hideg a lakásában. Persze próbáltam követni az instrukciókat, elképzelni a lépcsőfokokat, az ajtót, a karosszéket, a jeget - ezt nem volt nehéz - , szóval mindent, amit mondott, de a tény, hogy öt percig jóformán én győzködtem őt arról, hogy új életet kezdek és egészséges vagyok (vagy legalábbis leszek), teljesen elvette a bizalmamat. A májam mindenesetre ki lett cserélve, sőt, a kártya, akinek Zs volt a magyarhangja, azt is megmondta, hogy ne menjek el a műtétre.
Viszont még egy fontos hitéleti kérdés vetődött fel az akai szeánszon; Zs úgy képzeli - mit képzeli? szemernyi kétsége sincs! -, hogy születésünk pillanatában "aláírtunk egy szerződést" és gyakorlatilag bármit tehetünk, attól nem lehet eltérni, ez az a bizonyos karma, amire olyan sokszor hivatkozott, hogy a végén már szinte a béketűrésemet is sikerült felpiszkálnia. De kérdem én: ha predesztinálva van minden egyes lépésünk, tettünk, élményeink, a halálunk, akkor mi a fasz értelme van az egésznek? Ha semmi esély a fejlődésre, megoldások keresésére, netán megtalálására, akkor miért nem ülünk egy székben vagy fekszünk egy ágyon, amíg belénk nem csap a villám a szerződés szerinti pontos életkorunk időpillanatában? Tekintve, hogy Zs ezen elve is hamar világossá vált számomra, még nehezebb volt azonosulnom mindazzal, amit a későbbiekben - egyébként meglehetősen nagy energiabefektetéssel - mókolt velem, illetve a testemen.
Fentiekből nem úgy tűnik, de valójában persze hálás vagyok a tegnapi tapasztalatért Zs-nek. Rámszánta az idejét, a fizikai-spirituális energiáját, csak azt sajnálom, hogy az a brutálisan lehengerlő meggyőzőerő, ami az oktatásokon ömlött belőle, most valahogy eltűnt a számomra. Csütörtökön egy olyan nőt láttam, aki nem hiszi, hogy végtelen az ereje, aki szíve szerint az orvosok véleményére jobban támaszkodna, mint az "égi segítői"-re és igenis nagyon bizonytalan tud lenni. És ezzel tulajdonképpen az égegyadta világon semmi baj nincs; a legjobb tudása és hite szerint megtette azt értem, amit tudott. Más kérdés, hogy ezzel én most nem nagyon tudok mit kezdeni.
Ahogyan nem tudok mit kezdeni azzal a nem elhanyagolható bizonytalansággal, hogy vajon számon tartanak-e az elvileg szerdán bekövetkező májműtétem helyszínéül szolgáló intézményben. Decemberben abban maradtunk AB májsebésszel, hogy mivel a január 22-i időpont az intenzív osztály foglaltságának függvényében változhat, majd ők telefonálnak, ha aktuális lesz a dolog. Azt persze menekülőre fogott, rendelőből történő kihátrálásom során elfelejtettem tisztázni, hogy mégis meddig várjam a jelentkezésüket és egyáltalán: honnan tudják majd a telefonszámomat, mikor senki nem kérdezte meg eddig? Na, ma jött el a pillanat, hogy úgy éreztem, az a bizonyos gyertya durván a körmömet égeti már, de hiába a sorozatos telefonálgatás: AB-t nem tudom elérni. Nyilván hívogathatnám az osztályt...
A bizonytalanság persze globális: nem tudom, akarok-e még szórakozni a magam vakondos játékával, nem tudom, mennyire lettem függő tőle, nem tudom, hogy képes vagyok-e, illetve merem-e tartósan levenni a szemem a játéktábláról. Pedig végre csak értelmesebb és fontosabb dolgokat látok ennél a jövőmben, tehát lenne egy csomó "miért" és legalább néhány "kiért" másfelé nézni.
Zs szerint a térdfájás alázatosságra tanít. Ha nagyon elszállnék, akkor magyarázhatnám úgy is, hogy azt üzeni: higgyél már végre - úgy igazán!
FRISS HÍREINK: A műtét bizonytalan időre elnapolva az intenzív osztály telítettsége okán. Nade: erről vajon mikor értesítettek volna, ha nem zaklattam volna az orvost 16 nem fogadott telefonhívásommal?
