Nagyon úgy fest, hogy ez a bejegyzés valamifajta köszönetnyilvánítás lesz, hiszen tény és való, hogy a fent nevesített intézményből a műtétemet követő 6. napon történő szűrkirakásom okán celebrált búcsúzkodás során az aktuális nővérnek önkéntelenül azt találtam mondani, hogy "nagyon jól éreztem itt…

Na, tessék, megint az egerekkel jövök... Pedig nem tartoznak a kedvenc állataim közé, de ezt talán jól példázza eddigi hasonlataim halmaza; ahányszor a számra veszem a nevezetes rágcsáló nevét, csakis negatív értelemben teszem. Nem tehetek róla; olybár tűnik, hogy a nem kívánatos…

Vastagbélműtétem utáni kórházi tartózkodásom során rá kellett jönnöm, hogy még a legjobban várt búcsú is hordoz magában valami szomorkás fényt. A pár nap alatt totálisan beszűkült tudatállapotomban elkezdtem ragaszkodni a mennyezetre szerelt, működésképtelen televíziókészülék látványához, a vénámba…

Abban biztos vagyok, hogy a legideálisabb beteget nem rólam mintázták. Az átlagnál minden bizonnyal többet parázok, és ennek sajnos a kívántnál jóval gyakrabban sikerült hangot adnom a vastagbélműtétem miatt véghezvitt kórházban tartózkodásom során. De bárhogy is nézek így utólag egy-két szituációt…

A bársonyfüggöny legördült, a taps elült... a nézőtér műtő kiürült. A sikeresnek mondott vastagbélműtétem utáni estén érzett eufórikus boldogságom a következő napra fájdalommal lesúlyozott kiszolgáltatottságérzetbe merült, lehúzva a pokol fenekére.