Valahogy az az érzésem, hogy az emberek többsége, akik hasonló diagnózist kaptak a kezükbe, mint én két évvel ezelőtt, ráállnak a máról holnapra létezésre, hiszen az orvosok által kínált prognózis legjobb esetben is csak néhány százalékkal támogatja meg a hosszabb távú célok kitűzését, így még a legéletvidámabb betegekre is jó alaposan ráhurkolják a virtuális kötelet; hat hónapig/ egy évig/ másfél évig/ stb. gondolkozz és ne tovább! Persze az általuk kimért időhöz jótanácsként többnyire hozzáteszik: mindenki éljen a körülményekhez képest teljes életet. Hurrá. Ők mossák kezeiket: mindent megtettek, tájékoztattak is, hogy ne érje a delikvenst csalódás, ha idejekorán beadja a kulcsot, de azért ni, milyen rendesek is, hiszen felbiztattak az életvidámságra... Csak én érzem az ellentmondást?!

Ahogy a biztonságos és gondtalan gépjárművezetéshez elengedhetetlen a jól funkcionáló visszapillantó tükrök optimális beállítása, úgy az élet navigálásához sem árt a hasonló felszereltség. Hogy csak épp annyira mutassa a múltat, amennyire szükséges, mintegy távoli, objektív masszaként, a szükséges és fontos tanulságokat kitáblázva. De semmiképpen sem úgy, hogy - amúgy kéretlenül - folyamatosan az arcomba nyomja még a jelentéktelen részleteket is, totálisan ellehetetlenítve az előttem lévő út figyelgetését, a távolabbi tereptárgyak észrevételezhetőségének nehézségéről nem is beszélve. Na, ezen kéne nagyon sürgősen állítani.

Mindig boldogan veregetem meg virtuálisan a hátamat, amikor bármi apró bizonyítékot vélek felfedezni, ami a változásomat támasztja alá. Még akkor is, ha ehhez alkalmasint "hajléktalanná" vagy "felnőtt kinézetűvé" kell válnom. Az meg, hogy ezek a jelek ráadásul sokszor kabaré hangulatúvá teszik a csodálatosan egészségessé szürkült hétköznapokat, csak emelnek a szürreális jelenetek fényén.

Nyugodtan összegezhetném szürreálisnak az utóbbi koronavírussal, elsős kislányom otthoni tanításával, home offic-szal, szombatonként online iskolával, a betegségtudatom leküzdésével, új étrend kialakításával, vizsgálatok elkerülésével, önmagam megerősítésével töltött időszakot, amibe beleesett éppenséggel a május 7.-i diagnózisom évfordulója, plussz a június 13.-i első kaszabolásom "ünnepe". Megint igaza volt Dr. Joe-nak: ha az ember igazán azzal van elfoglalva, hogy egy teljesen más személlyé váljon, akkor holtbiztos, hogy nem nagyon ér rá erről sem írásban, sem szóban értekezni. Más kérdés, hogy a fent részletezett feladatok megoldása, vagy legalábbis valami minimálisan elfogadható szinten történő abszolválása komoly logisztikát igényelt nem csak az én, de az egész családom részéről, beleértve persze Picikémet is, aki hősiesen menetelt a bizonytalanságban, néhány apróbb kiborulást produkálva.

Igaz, nem tudatosan, de valahogy világéletemben távol tartottam magam a hírektől. Mondhatjuk ezt nyugodtan szűklátókörűségnek vagy akár műveletlenségnek is, de tény, hogy - eltekintve a tagadhatatlan információhiányom okozta kellemetlenségektől - megspóroltam ezzel egy csomó idegeskedést, félelmet, dühöt, amiket a külső környezet generált - elég volt nekem a saját mikrovilágom. Ugyanígy voltam a koronavírussal is még év elején: nyilván hallottam róla, képben voltam, hogy ez előbb vagy utóbb hozzánk is elér, de a hétköznapi vívódásaim, feladataim fontosabbnak tűntek, mint ez az egész mizéria. És, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ez azóta sem változott; nyilván megdöbbentenek a most már megkerülhetetlenül a csapból is ömlő hírek, érzem a bőrömön a hétköznapokba begyűrűzött, és tulajdonképpen azokat totálisan átrajzoló hatását, de mégis, a vállalásom, miszerint új emberré válok, az alakuló hitrendszerem, ami alapján a dolgok nem véletlenül kerülnek az életünkbe, illetve a saját teremtő erőnkben való meggyőződés, valamint a tény, hogy Picikémről a lehető legjobban és legvidámabban szeretnék gondoskodni, nem változott. Éppen ellenkezőleg: minden megerősödött.

Daganatos megbetegedésem májusi diagnosztizálása óta már vagy ezerszer megfogadtam, hogy új ember leszek, de ez sokszor nem megy olyan könnyen, mint ahogy hangzik; csak kicserélem az eddig agyonnyúzott magnószalagot a fejemben és teljesen más ritmusra járatom magam ezután. Másik hasonlattal élve úgy tűnik, a lemezjátszóm tűje olyan mély árkot rótt ki magának, hogy hiába teszem át más vájatba, ha visszaugrik, akkor pontosan ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Persze igyekszem hamar tettenérni a beakadásaimat, de néha mintha kifejezett boldogságot okozna: elkezdek boldogan hemperegni a sárba, mint egy napok óta kiéheztetett zsírdisznó egy kiadósabb kajálás után.

Nagyon úgy fest, hogy ez a bejegyzés valamifajta köszönetnyilvánítás lesz, hiszen tény és való, hogy a fent nevesített intézményből a műtétemet követő 6. napon történő szűrkirakásom okán celebrált búcsúzkodás során az aktuális nővérnek önkéntelenül azt találtam mondani, hogy "nagyon jól éreztem itt magam". És tényleg: tulajdonképpen majdnem semmi okom nem volt a bent töltött idő alatt sem a kesergésre, sem a morcogásra, az elkerülhetetlen és valójában elég brutális fájdalmaimat meg a lehetőségükhöz mérten igyekeztek csillapítani; az igaz, hogy a májamból lefaragtak egy jódarabot, de cserébe egy csomó figyelmet, néha vicceskedést és némi pozitív megerősítést adtak.

Az utóbbi időszak bátran mondhatom, hogy sokmindenre megtanított; nagyon úgy tűnik viszont, hogy a következő nehéz, több dolgozattal operáló tananyag a csontigható bizonytalanság lesz. Hogy erről most éppen a SOTE I. sz. sebészete gondoskodik, az majdnem részletkérdés. Bár tény, hogy folytathatta volna a kiképzésemet egy kevésbé "advanced" szintről is.

A megszokott szerdai munkanapom végeztével szokásos - tökörészést nélkülöző - tempómban lányomért az iskola felé haladva olyan erős fájdalom nyilallt a térdembe, ami majdnem ellehetetlenítette az egyébként szülinapi ünneplősre tervezett délután további részét. Rögtön a fásli és a diklofenák jutott eszembe és miközben a fejemben - és amúgy a valóságban is - testet öltött rendetlenségben kerestem ezen applikációkat, elért a felismerés, hogy pontosan ugyanez történt velem május végén, a bélműtétem előtti hetekben. Úgy látszik, a huzamos kórházi tartózkodás lehetősége, a kiszolgáltatottság ígérete mindig megroggyantja amúgy makkegészséges testrészemet és térdre kényszerít.

Nyolc hónapja próbálok jó képet vágni az elcseszett életemhez, egészségemhez, utolsó erőmet összeszedve átnavigálni az agyonzúzott, meglékelt hajómat a viharos tengeren, hogy más vizekre jutva, megdicsőülve nyerjem el mesebeli méltó jutalmamat, de ez a hívatlan vendég, ez a rohadt kétségbeesés mindig a legváratlanabb pillanatokban tapos úgy a pofámba, hogy alig bírok magamhoz térni, és akkor a nyeszlett járművem irányításának képtelenségéről még nem is beszéltem. Át kéne ülnöm egy másik vitorlásba, egy olyan faszába, ami ép és sértetlen, amivel lenne esélyem túlélni ezt az egészet. Hát ja, ahogy már ezerszer a fején ütögettem a szögemet; tök más emberré kéne válnom.