Ahogy a biztonságos és gondtalan gépjárművezetéshez elengedhetetlen a jól funkcionáló visszapillantó tükrök optimális beállítása, úgy az élet navigálásához sem árt a hasonló felszereltség. Hogy csak épp annyira mutassa a múltat, amennyire szükséges, mintegy távoli, objektív masszaként, a szükséges és fontos tanulságokat kitáblázva. De semmiképpen sem úgy, hogy - amúgy kéretlenül - folyamatosan az arcomba nyomja még a jelentéktelen részleteket is, totálisan ellehetetlenítve az előttem lévő út figyelgetését, a távolabbi tereptárgyak észrevételezhetőségének nehézségéről nem is beszélve. Na, ezen kéne nagyon sürgősen állítani.

Egyébként élek, virulok, jól vagyok... mindezt viszont sajnos nem mondhatja el magáról az a betegtársam, akit tavaly a helyi onkológián először csak legendás történetek főhőseként anekdoták formájában, majd a maga hús-vér valójában a kemoterápiás infúzióállvány árnyékában, később pedig messenger üzeneteken keresztül volt szerencsém megismerni. Az osztályon híressé vált, 30-as évei közepén járó M, aki kétségbeesetten keresve a kapcsolódást embertársaihoz, kezdetben erősen szexuális töltetű ajánlatai, azt követően pedig vészjóslatai által szólított meg, aki olyannyira hitt az orvostudományban, hogy halálos ítélettel tette ekvivalenssé az egy évvel ezelőtti döntésemet - miszerint nem engedtem tovább folytatni egy olyan vegyszerezést, amit akkor sem a józan ész, sem a hagyományos protokoll, sem a lelki megnyomorítottságom nem indokolt -, aki olyan szoros barátságot alakított ki az őt kezelő nővérrel, hogy az együtt töltött szabadidejük nem csupán a soron kívüli injekciók beadásáról, hanem közös kikapcsolódásról is szólt. Nos, M, aki kétség kívül minden olyan testi-lelki segítséget megkapott, amiben úgy látszott, hinni tud, már nincs köztünk. Ő, akinek szinte pontosan ugyanaz volt a diagnózisa-prognózisa, mint nekem. Ő, akit láttam, beszéltem vele, aki tavaly augusztusban még a körülményekhez képest ereje teljében volt, már nem él.

A tragédia nem most történt, hanem még nyáron, csak én értesültem róla a napokban. És itt jön a képbe a kevésbé jótékony visszapillantózásom: mi a fenéért használom arra a közösségi oldalt, hogy az egyébként magam mögött hagyott múltamra emlékeztessen?! Miért jutnak eszembe a legváratlanabb pillanatokban az onkológián dolgozók, miért álmodok még mindig arról, hogy a kórházban fekszem a következő műtétre várva? Takarítás közben miért kezdek el magamban Dr Szőrrel és társaival beszélgetni? És mindezt úgy, hogy valójában egy pillanatra sem bizonytalanodok el: jól döntöttem egy éve, mikor hagytam, hogy kitegyék a szűrömet a kemo- és műzliszelet-bizniszben utazó osztályról, jól döntöttem márciusban, amikor nem léptem újra ugyanarra az útra, ami csak a fizikai-lelki elhamvasztásom felé navigált volna. Abban hiszek, hogy nekem ez volt az egyetlen alternatíva, nem tudtam volna másként csinálni. És abban is hiszek, hogy mindenkinek az a megoldás hozhat eredményt, amibe az eszét és a szívét egyaránt bele tudja tenni. De akkor miért nem él már M?!

Igaz, hogy fentieken túl még azt is hiszem, hogy fontos többek között az a kisugárzás, ami a környezetből érkezik, pláne, ha az ember éppen rohadtul ki van szolgáltatva és nem ura önmagának. A kemoterápiás kezelést én pl. ebbe a kategóriába sorolom. Szóval biztos, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy az a nővér, aki tényleg mindenben erején felül támogatta, nem mellesleg az infúziós branül másik oldalán állt, már az "én időmben" is többször nyilatkozott arról, hogy mennyire meg fogja viselni, ha M már nem lesz többet. Először azt hittem, csak rosszul hallok... tessék?! mivan?! Nem jó a cucc, amit nyomattok? Nem hisztek a saját módszeretekben? Akkor hogyan várhatjátok el a betegektől a csukottszemes bizalmat?  Ahol a legkövetendőbbnek beállított sikertörténet egy olyan személy sorsa, aki számos műtétet és kemoterápiás kezelést követően négy év múlva ismét ugyanabban a székben üldögélve sápadt le az infúzió okozta, rohamosan terjedő és súlyosbodó csalánkiütések láttán. De mindezt valóban nagyon higgadtan és "pozitívan" tette, hálát rebegve még azért is, hogy csak a kezelés utolsó harmadában érte el ez az - orvosok rácsodálkozását és tehetetlenül széttárt karját eredményező - nehézség. Hát nem tudom, ezt valahogy nem kívántam meg... Ez érvényes a helyi gárdára, de ugyanezt tapasztaltam érintőleges látogatásaim során Dr.PÁ-nál is.

Tekinthetném szemét módon önigazolásnak is ezt a tragédiát; lám-lám a hagyományos út ide vezet, bezzeg én más csapásirányt jelöltem ki magamnak, ami még akár jól is elsülhet. De nem ezt érzem. Ijesztő és megdöbbentő, mikor a halál ilyen közel merészkedik, csakhogy még ennél is ezerszer félelmetesebb, mikor valaki a hitrendszere szerint menetel, de mégis elbukik.

Viszont szerencsére, ha a periodikusan jelentkező hullámvölgy ismét hullámhegybe megy át, akkor meg azt érzem, hogy milyen jó nekem, hogy végre egészséges vagyok és valahára lényeges dolgokkal lehet foglalkozni, mint pl. kirándulás akár az erdőben akár a Balaton-parton, az ugyan csak egy hónap múlva esedékes adventi-naptár kérdése, az új, nagyobb magasságot is stabilan menedzselő karácsonyfatalp beszerzése, tetoválás-tervezés, Picikém hajának befonása, ajándékötletek lejegyzetelése, dr Joe-s közösségi oldal olvasgatása, közös meditációk, barátnőm kisbaba-születésének tevékeny várása. Nem mondom, hogy ebbe az idillikus képbe nem pofátlankodik bele nap mint nap a koronavírus, nade ez egy újabb történet és a lényegen - totálisan és egyáltalán - egy fabatkát sem változtat.Sőt.

Szóval tükröket beállítani, irány a napfényes - és főleg félelemmentes - jövő! Továbbra is.

... A mai halottak napján pedig nem tudok mást kívánni, mint békét mindannyiunknak, többek között M-nek, a családjának és azoknak, akik szerették.