Világéletemben nyitott voltam az ezoterikus gondolatokra, huszonéves korom óta néha fellángolva egy-egy pszichológussal folytatott beszélgetés után beszereztem néhány lelkesítő könyvet, de valahogy hiába éreztem át pl Eckhart Tolle minden egyes szavát, több aha-élménnyel az olvasás közben, a hétköznapjaimba nem tudtam beépíteni a "tanultakat". Szóval a tény, hogy lenne mit fejleszteni a személyiségemen, az igény, hogy változtassak az alapvetően pesszimista szemléletemen nem volt újkeletű, viszont a döntésképtelen tehetetlenség az utóbbi években már olyan súlyosan lenyomott, hogy tulajdonképpen nem is történhetett volna semmi másként, mint ahogy volt; mivel önmagam tehetetlenül szenvedve viseltem a hétköznapokat, hát a betegség lökött ki a mocsárból... persze először alaposan, minden eddiginél jobban meg kellett merítkeznem benne.

Az előző írásomban vajákosnak titulált Viola valójában a mentőangyalom. Itt tehát a szokásos negatív értelemben tartott jelző csupán annyit hivatott sugallni, hogy a hagyományos orvoslással, pszichológiával ellentétben teljesen más mederben tartott nézetei totálisan alkalmasak voltak arra a 2 óra beszélgetés során, hogy képes legyek kikapaszkodni a szarból. Ha valakit érdekel, szívesen ajánlom Dr. Joe Dispenza könyveit és a youtube-on fellelhető videoit, engem elindított felfelé.

Tekintettel arra a tényre, hogy számomra az onkológián felkínált pozitív példa, miszerint sok olyan beteg van, aki a halomnyi lefolyatott kemoterápia sikeres túlélése után évekig tünetmentes, aztán újra az osztályon köt ki, nem nyújtott semmiféle elfogadható perspektívát, ezért ettől a világtól térben, időben és gondolatok szintjén is eltávolodva elkezdtem tehát meglovagolni az új áramlat hullámait, több-kevesebb sikerrel pozitív irányba eltolva a visszavett hétköznapokat. Hogy milyen érzés volt 4 hónap pokol után visszatérni a korábban hasonló negatív képzeteket kiváltó munkahelyemre? Egyrészt megtanultam értékelni mindazt a jót, amit ott kaptam és kapok a mai napig is. A sok kedves szót, támogatást, odafigyelést, nevetést, nyugalmas állóvizet. Másrészt az az érzésem támadt az első nap végén, mintha az óra mutatója pontosan ugyanonnan ketyegne - vagyis inkább vánszorogna - tovább, mint amikor a kétségbeesésemben fulladozva felálltam az asztalomtól. Munka tehát nem lett több, értelmesebb, fontosabb, de talán most pont ez kell nekem ahhoz, hogy rendezhessem a gondolataimat és foglalkozhassak az újnóra kialakításával.

A napjaim tehát hasznosan teltek könyvolvasgatással, reggeli-esti meditációs gyakorlatokkal, amikre most már, a kemoterápia borzasztó depressziójából kiverekedvén, oda is tudtam koncentrálni, meridián tornával, önmagam keresésével, céljaim meghatározásával és sok közös játékkal Picikémmel. Persze a szeptember legnagyobb eseménye mindezeken kívül kétségkívül a lányom iskolába indítása volt. Hálás és boldog voltam, hogy én kísérhettem az évnyitóra, hogy négy órakor várhattam a kapuban, hogy cipelhettem a táskáját, hogy elsőkézből hallhattam az aznapi történeteit, hogy beköthettem a könyveit és füzeteit, hogy kifaraghattam a ceruzáit, hogy reggel együtt sétálunk... Jó dolog anyukának lenni, tulajdonképpen egészen eddig engem ez tartott életben. De nem bánom, hogy most már más motivációim is vannak, mert biztos vagyok benne, hogy ezt látni Picikémnek is pozitív lehet.

Napról napra erősebbnek éreztem magam testileg-lelkileg, bár sokszor mint egy fenyegető felhő fölém tornyosult a szeptember végi pet ct közeledő dátuma. Igyekezvén fittyet hányni minderre, vettem a bátorságot és beiratkoztam egy okj-s képzésre, ami legalább abba az irányba mutat, amivel később foglalkozni szeretnék. Tulajdonképpen minden, ami az ősz első hónapjában történt, borzasztó lelkesítő volt, sokszor már azt is el tudtam képzelni, hogy teljesen egészséges vagyok és a májamon lévő daganat már a múlté.

Persze hiába  kerestem kibúvót, hiába akartam az időt szeptember 27-e előtt megállítani, végül mégiscsak ott találtam magam a budapesti ipari park pozitronja előtt. Azt éreztem, hogy kevés volt az időm. Kevés volt az időm élni, megváltozni, az új útjaimra két lábbal rálépni... szóval a lelkem azt súgta, hogy kellett volna még néhány hónap, hogy biztosan lássam, jó irányba tartok-e. Megint a külső környezet befolyásolt, nyilván csupa jószándékkal a körülöttem lévő emberek meggyőztek, hogy akkor és ott van a helyem azon a vizsgálaton. Újra. Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, hiába tudtam a pontos menetrendet. Minden porcikám tiltakozott az adjusztálás ellen, így már akkor ájulásközeli állapotban voltam, mikor még csak beszélgettek velem. Vénám csak a harmadik kajtatásra lett meg, de addigra már egy másik nővér is körülöttem sürgölődött egy pohár víz társaságában; igazán hálás vagyok az ott dolgozóknak, hogy valóban mindent megtettek, hogy a lehető legkisebb kellemetlenséggel megússzam az egészet. Az előzőekben megszokott menetrendnek megfelelően néhány perc hokedlilábaztatás után a saját végtagjaimon az elkülönítő lyukba sétáltam, ahol Dr. Joe videojával próbáltam magam pozitívra hangolni. Maga a vizsgálat most ha lehet, még rövidebbnek tűnt, közben próbáltam meditálni, látni az új életemet, a jutalomfalatokat megköszönve pedig immár hezitálás nélkül, gyors ütemben távoztam.

A sugárzásom okán száműzetésem helyéül szolgáló anyukám lakásába érve rámtört a teljes kétségbeesés, kikívánkozott a brutális feszültség: hiába csinálok bármit, még mindig beteg vagyok, vár rám a pusztulat májsebészet, kaszabolás, egy csomó kemoterápia, de ezek csak elodázzák és elembertelenítik az elkerülhetetlen tényt, hogy hamarosan itt a vég... és még a kislányomat sem ölelhettem át. Kellett pár óra, nameg sógorom éjszakai pszichológiai magánrendelése, hogy ebből a veremből kimásszak.

Egy dolog kezdett az eltelt hetek, hónapok tükrében egyre erősebben körvonalazódni bennem: bármi lesz a pet ct eredménye, több kemoterápiát ebbe a testbe már nem tölthetnek! A kérdés csak az, hogy a külvilágból érkező, különböző erősségű hangok és leletek ezt a halk suttogást el tudják-e nyomni...