Igaz, nem tudatosan, de valahogy világéletemben távol tartottam magam a hírektől. Mondhatjuk ezt nyugodtan szűklátókörűségnek vagy akár műveletlenségnek is, de tény, hogy - eltekintve a tagadhatatlan információhiányom okozta kellemetlenségektől - megspóroltam ezzel egy csomó idegeskedést, félelmet, dühöt, amiket a külső környezet generált - elég volt nekem a saját mikrovilágom. Ugyanígy voltam a koronavírussal is még év elején: nyilván hallottam róla, képben voltam, hogy ez előbb vagy utóbb hozzánk is elér, de a hétköznapi vívódásaim, feladataim fontosabbnak tűntek, mint ez az egész mizéria. És, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ez azóta sem változott; nyilván megdöbbentenek a most már megkerülhetetlenül a csapból is ömlő hírek, érzem a bőrömön a hétköznapokba begyűrűzött, és tulajdonképpen azokat totálisan átrajzoló hatását, de mégis, a vállalásom, miszerint új emberré válok, az alakuló hitrendszerem, ami alapján a dolgok nem véletlenül kerülnek az életünkbe, illetve a saját teremtő erőnkben való meggyőződés, valamint a tény, hogy Picikémről a lehető legjobban és legvidámabban szeretnék gondoskodni, nem változott. Éppen ellenkezőleg: minden megerősödött.
Szürreálisan távolinak tűnik most a 3-4 héttel ezelőtti helyzet: megkaptam az időpontjaimat az újabb vizsgálatokra, készültem visszamenni dolgozni a munkahelyemre, közben igyekeztem átlendülni azon a depresszión ami hol így, hol úgy, ugyan egyre kevésbé jellemző módon, olykor még felütötte a fejét. És közben kerestem az erőt magamban, kerestem a lehetőséget, kerestem a környezetemet is megnyugtató választ, hogy totálisan függetlenül a nagygépes vizsgálatok eredményétől hogyan ne vegyem igénybe az engem mélységesen lerántó, általam totálisan méregként értelmezett kemoterápiás kezelések újabb halmazát. Kerestem azt az indokot, amit hallva nem csak a belső meggyőződésem, hanem a családom is teljes szívvel tud támogatni, hogy ne kelljen azt éreznem, hogy az alaphangon velem szemben hömpölygő ár brutális vízeséssé változik. Erre kvázi egyik pillanatról a másikra olyan pánikkal, félelemmel, bizonytalansággal átitatódott környezetet generált a vírus, hogy tulajdonképpen szánalmas kis vívódásom gyakorlatilag - bizonyos szempontból legalábbis - lényegtelenné vált.
Nem; a meglévő rettegésemet nem cseréltem le a vírussal szembeni parára, persze nem mondom, vannak pillanatok, mikor elkap az aggodalom, de ez elsősorban a szeretteimre fókuszál; mert itt van anyukám ugye, meg persze a nővéremék, a tágabb család és az ismerősök, aztán mi lenne Picikémmel, ha nekem az intenzívre kéne vonulnom a fertőzés miatt, vagy esetleg a Sors fintora gyanánt nem a daganatos megbetegedésbe kéne elhunynom, hanem egy nem várt nyavalyába - ennek vérlázító mivolta okán ezzel a megoldással nem is vagyok hajlandó számolni. Viszont a külső környezet által - nyilván okkal - kerített "nagy fenék" tulajdonképpen pontosan azt az indokot adta nekem, amire vártam; ugyan ki vetne rám követ, ha most inkább nem tenném ki magam az egészségügy legsötétebb berkei által nyújtott szolgáltatásnak?! Ugyan ki ítélne el azért, mert inkább most a kislányommal és a macskával alkotott háromszemélyes karanténomból nem szállnék ki és adnám át a stafétát másnak? Ki haragudna azért, mert jelenleg a Picikémmel töltött időben és a róla való gondoskodásban látnám az egyetlen alternatívát?
Nyilván a végső döntés meghozatala nem volt ilyen egyszerű. Először is a családomat kellett valahogyan meggyőzni arról, hogy egyenlőre nem mennék el a vizsgálatokra, hiszen egyrészt ezek is hordoznak magukban nem kevés kockázatot a megfertőződésre, másrészt pedig az eredménnyel most úgysem kezdenék semmit, hiszen a kemoterápiát a jelenlegi helyzetben biztosan nem szeretném igénybe venni. A vírus szempontjából a kéthetente aktuális vérvételek okán celebrált rendelőintézeti látogatások, a brutálisan megritkított fehérvérsejtszám, egyébként pedig lányom és a rám bízott állat, valamint saját magam ellátásának képtelensége a folyamatos rosszullétek miatt bőven elég kézzelfogható indokot szolgáltatnak erre, azt hiszem. Persze ahogy várható volt, elkezdődött a presszionálás, a paráztatás, a "legalább a vizsgálatokra menj el"... nővérem kezdetektől jól kiismerhető taktikája pontosan ez: mindig a következő állomásra akar eljuttatni, miközben arról biztosít, hogy az azt követő jövőben támogatni fog a döntéseimben, még akkor is, ha az nem egyezik az ő elképzeléseivel. Így juttatott el a májműtétre is, fogadkozva, hogy utána a kemó már szerinte is gyakorlatilag fölösleges, és lám az operációt követően rögtön a kezelés jótékony és megkerülhetetlen természetéről kezdett monologizálni. Tudom, hogy jót akar, tudom, hogy a hitének, tudásának megfelelő legjobbat javasolja, nagyon hálás is vagyok, de nehéz a saját alakulófélben lévő meggyőződésemmel szemben, a külső presszió irányába haladnom. És akkor még a brutális rémálmaimról nem is beszéltem, ami mind vadul a vegyszerezés végzetes kimenetelével fenyegetett; hol hosszú göndörhajú zsidó lányként halálvonatra ülve robogtam a megsemmisülés felé, hol pedig a kemoterápiás infúzióval felszerelkezve törtek be brutálisan rosszindulatú idegenek az autómba eltulajdonítva a slusszkulcsomat, veszélyeztetve a gyerekemet, az anyámat, engem, kvázi kivéve a kezemből az irányítás lehetőségét. Csak hogy a hetekig fennálló helyzetben minden áldott éjjel jellemző horrorálmaim közül néhányat említsek.
Úgyhogy hiába fenyegettek bármivel: emailben megírtam Dr. PÁ-nak, hogy kérem, segítsen, hogy a vírushelyzet csitulása idejére csúsztassuk majd a beütemezett vizsgálatokat. Egyvalamire nem voltam igazán felkészülve; hogy a doktornő megpróbál a szerinte helyes útra téríteni. Már említettem, hogy respektálom mindazt, ahogy velem viselkedett a megismerkedésünk óta eltelt néhány hónapban, hogy segített ilyen-olyan orvoshoz eljutni, hogy ötletei voltak, hogy alternatívákat adott, de semmit nem erőltetett, és pont ez az: a kezelés felé terelő pressziója ilyen fokát még nem tapasztaltam. Éppen ez is volt az egyik - igaz, talán a legelhanyagolhatóbb - oka az ellenállásomnak: soha nem hangzott el a szájából (ahogyan annak idején Dr. Nyugaloméból sem), hogy ez a gyógyulásom kulcsa, sőt, legutóbb még azt is kijelentette, hogy nem szereti a kemoterápiát... ööö ha ez az orvosok által sem kedvelt és bizonyított hatékonysággal sem bíró eljárás, akkor nekem mitől is kéne hinnem benne? Hogyan is lehetne lenyomni a torkomon újra? Nos, most viszont meglehetősen gyomorszájonvágósra sikerült a válasza, vagy csak a bennem dolgozó bizonytalansági faktorra erősítő mivolta miatt tűnt annak?- ez tökmindegy is. Tény, hogy okozott egy rémálomba illő hetet: a kétségbeesés, a bizonytalanság, a döntésképtelenség majdnem felőrölt, de végül valahogyan döntöttem és szándékom szerint szívhezszóló levelet írtam a doktornőnek. Leírtam a talán számára is akceptálható indokaimat kitérve arra a valóságban is helytálló tényre, hogy nem vitatom a szakmai hitelességét és tudását, de kérem, hogy habár meggyőződésével ellenkezik, mégis segítsen nekem a jövőben is, ha látszik valamiféle nyugvópont. És megint rendes volt: megígérte, hogy ha szükség lesz rá, a rendelkezésemre áll. Tényleg nagyon köszönöm neki! - mégiscsak jól jártam ezzel az onkológus-csereügylettel.
És mintha valahogy a PET-CT-sek is megérezték volna, hogy beszélniük kell velem: másnap felhívtak, hogy módosítsák a megbeszélt időpontot, így könnyebben lezongorázható volt a halasztás lekönyvelése. Pár napja az MR-esek telefonáltak, igazából pontosan azt szerették volna, ami történt: elnapolni a vizsgálatot. Sajnos nem állíthatom, hogy a bennem hónapok óta dúló folyamatos kettősség eltűnt volna, de többször vagyok elégedett és nyugodt a döntésemet illetően, mint ennek ellenkezője. Mert hitem szerint mindent megteszek az egészségemért, pontosabban végre mindent az egészségemért teszek: a májműtétet követő hat hét brutálisan egészségtelen curkos-szénhidrátos-fehérjedús "diétája" után - az is megérne egy rövidebb értekezést, hogy a hasi műtétek után a pár napos kényszerű böjtöt követően vajon miért a legbrutálisabban mesterséges ellőállítású parizer az, amivel traktálják a betegeket - elkezdtem növényeket enni, elhagytam a klasszikus cukrot, egy időre a húst is, ilyen-olyan teákat, leveket iszom, naponta meditálok és tervbe vettem a szokásos sétán kívül valami hathatósabb mozgást is - igaz, ez a jelenlegi iskolás-itthon dolgozós-saját iskolás bezártság mellett még nem alakult ki. És ez a tudat rengeteg erőt ad; hogy végre én irányítok, a saját kezembe vettem a sorsomat, nem más tologat akaratom ellenére jobbra-balra a táblán, mint egy sakkbábút, hol a műtétek, hol a kemo által generált mélységekbe taszítva. Ez igazán felszabadító! Közben amikor csak lehet, megerősítésként, Dr. Joe-t hallgatok, illetve mostanában nagy kedvencem lett Gregg Braden és Bruce Lipton is.
Nyilván a hétköznapokat itt is nagyban befolyásolja a vírus, pont ugyanúgy, mint ahogy bárki más ezt megtapasztalja. Szerencsém van - már megint! -: dolgozhatok itthonról és mivel a munka nem lett több, így ez még elviselhető. Picikém szépen abszolválja velem is az iskolai feladatokat és az első döbbenetén túl, mikor kiderült; azon kívül, hogy az iskola is bezárt, sem a játszótereket, sem az erőnléti parkokat nem lehet használni, tulajdonképpen azt hittem, hogy nem fél a betegségtől - megbeszéltük, hogy mindent megteszünk, hogy ne kapjuk el, de ha mégis megtörténik, akkor olyasmi lesz, mint a télen abszolvált influenza-szerű nyavalyája, néhány napig lázas lesz, meg vacakul érzi magát, de egykettőre meggyógyul. De tévedtem. Hiába próbálom óvni a hírektől, hiába ugorjuk át a mesék közben felugró koronavírusos - napjainkra már szanaszéjjel mémesített - bejátszást, hiába igyekszem nem sokat beszélni erről a témáról - bár óhatatlanul mindig jelen van, már azzal kezdve, hogy reggel nem indulunk el a magunk megszokott intézményeibe -, mégis retteg a lelke mélyén. Ez egészen pontosan a múlt héten vált számomra nyilvánvalóvá, mikor két tanóra közötti "szünetben" a forgószékén pörgött, és mivel fordítva ült rajta, a támlája megnyomta a mellkasát. Pánikroham tört rá, mondván, hogy fáj a tüdeje, biztos koronavírusos lett... zokogott, nagyon nehéz volt megnyugtatni. Innentől még tudatosabban figyelek arra, mit és hogyan mondok és persze arra is, hogy én hogyan érzem magam. Hiszem, hogy a félelem az egyetlen valós ellenség, mert ha az nincs, akkor bármilyen helyzet megoldható.
A pánikkeltő hírek mellett persze garmadával jelennek meg "az emberiség pont ezt a vírust érdemelte, hogy felébredjen"-típusú cikkek... Ezt a magasztos gondolatot úgy hiszem, pont addig tudja az ember teljes szívvel-lélekkel képviselni, amíg ő maga és a szerettei, közeli és távolabbi ismerősei egészségesek vagy legalábbis túlélik az esetleges fertőzést. Mert amint a vészhelyzet a mi bőrünket viszi a vásárra, az egyébként - akár az egyetértésemmel találkozó - fennkölt hiedelmeket felváltja a beszűkült fókusz. Hiszem, hogy abból a helyzetből is ki lehet kerülni győztesen megfelelő lelki stabilitással és ahogy Villám McQueen mondaná "görény nagy szerencsével". Nade félre a tréfát! Ha nézem az "ahogy fent, úgy lent" általános igazságot, akkor saját magamból kiindulva ez pont lehet is a változás kora, akár az egyének, akár globális szinten. Úgyhogy CÉLRA TARTS!
