Daganatos betegségemre sokáig úgy tekintettem, mint egy onkológiai egyszeregyre; fel sem merült bennem, hogy a testem által felvetett problémát máshonnan megközelítve az eredmény esetleg kettő is lehet vagy akár mínusz három. Május végén pl, mikor a remek szakembereket felvonultató onko-team kitalálta a jövőmet, eszembe sem jutott kétségbe vonni a döntésüket, hiszen Dr. Nyugalom megrendíthetetlen magabiztossággal kijelentette, hogy bárkit megkérdeznék, mindenki az általuk kínált kezelési tervet javasolná. Hidegvérű stílusa valójában még azt a nyugtalanító érzést is sikerrel elsöpörte bennem, miszerint a sorsomról döntő bizottság nem tudott felvonultatni egyetlen sebészt sem...

Nade kanyarodjunk vissza először a majdnem jelenbe, hiszen a szeptember végi pet-ct eredményem október 7-re menthetetlenül megérkezett a postára. Kellett két nap, hogy lelkileg és fizikailag is eljussak addig, hogy felvegyem a küldeményt. Ájulásközeli állapotban lerogytam az épület előtti egyik padra és nagy nehezen rávettem magam a levél kibontására. És jött - olvasatomban - a döbbenet: májon a 4 cm-es daganat ugyan 3-ra csökkent, viszont itt-ott ez-az még látható. Hát mégsem segített semmi?! Hiába hagytam lefolyni a négy kör kemoterápiát, hiába kezdtem el új utakon járni, mégis ment minden tovább megállíthatatlanul?! Újra összeomlottam és totál reményvesztetten, csak mintegy berögződött rutin, kértem időpontot Dr. Nyugalomtól, aki másnap már fogadott is a lelkivilágomhoz illeszkedő fekete viseletében. És jött az újabb döbbenet: síri arccal közölte, hogy látszik, milyen szépen használt a kezelés, hiszen nincs mit megműteni rajtam, a májamon lévő daganat eltűnt (!!!)... várjunk csak: mivan?! Akkor mi az a 3 cm, amiről a lelet ír?! Az csak hegszövet. És mi az a 6 mm-es ez-az, ami a bélfodornál van? Az csak valószínűleg gyulladás vagy a bélműtét utáni bármi. Megnémultam és az zakatolt a fejemben: mégis meggyógyultam!, egészséges vagyok!, pont azt a hálát éreztem, amit már gondolatban gyakoroltam pár hete. Persze az orvosom nem hiába kapta tőlem a nevét: gyászos arccal folytatta tovább a mondandóját, miszerint ezek után újabb 4-6 kör kemoterápiát tervez - lehetőleg azonnal, ott helyben - rámkötni, persze csak egy mellkasomba kerülő port beültetését követően. Minek? Mi lesz utána? Eztán már az egész életemet 2-3 hetente vegyszereken kell töltenem? Erre a következő, számomra teljesen elfogadhatatlan, érthetetlen, megfogható jövőképet totálisan ellehetetlenítő válasz érkezett: "azt sem tudom megmondani magának, hogy holnap mi várható, nemhogy a 4-6 ciklust követő pet ct után". Mégis eljött tehát az a pont, amikor nem tudtam feltétel nélkül elfogadni, amit mond. Nekem nem alternatíva, hogy a hátralévő életemet kemoterápiára kötve töltsem. Nekem nem válasz az, hogy nem lehet egy pozitív vízióm a jövőmről. Engem megfojt ez a bizonytalanság. És különben is: hol van az onko-team ilyenkor? Már nem vagyok érdekes? Már elég egy orvos véleménye ahhoz, hogy tovább mérgezzenek? Akkor és ott képtelen voltam elfogadni a kezelést. Egy hét gondolkodási időt kaptam Dr. Nyugalomtól, aki teljes bizonytalanságomat látva sem volt képes bármi mást elárulni. Azt éreztem: elérkezett az idő - ami ellen hónapok óta lázadoztam -, hogy másik orvostól kérjek másodvéleményt.

Mindenesetre hatalmas boldogságot és felszabadultságot éreztem, mikor kijutottam végre a levegőre: szétáradt bennem a bizonyosság, hogy meggyógyulok és jó útra léptem. Egyrészt. Másrészt elkezdett szorongatni a teljes bizonytalanság. Végre csontig hatóan felismertem, hogy az életem az én felelősségem. Ahogy a betegség, úgy a gyógyulás kulcsa is az én kezemben van. Persze sokkal-sokkal egyszerűbb volt hol a sebészre, hol Dr. Nyugalomra rakni a feladatot, és a sikereket vagy a kudarcokat az ő számlájukra írva tehetetlenül szemlélni, elszenvedni a történéseket, de valójában az az igazság, hogy bármi is történjen, nélkülem  sem meghalni, sem élni nem lehet.

Az, hogy a gyógyuláshoz kinek a segítségét kérem vagy egyátalán kérem-e bárkinek is a közbenjárását, az én döntésem. És az örök gyerek titulusban tartott, bennem élő egyikNóra elkezdett a felelősség súlya alatt olyan hangosan sikítozni, hogy attól a többi részem kezdett lassan megsüketülni. Viszont mikor elaludt és hallgatott, akkor könnyebbnek és boldogabbnak éreztem magamat, az életemet, mint előtte bármikor.

Ebben a szellemben indultunk neki nővéremmel a következő hétre beütemezett onkológus Professzor Atyaúristen magánrendelésére, aki 30 ezer forintért adott 8 perces beszélgetése során maximálisra csavarta az üvöltözést a fejemben. Szerinte a daganat ha el is tűnik, újra előjön, a májamon lévő heget ki kell szedni, a bélfodron lévő ez-az meg biztos áttét, a nem most folytatandó kemoterápia pedig a későbbiekben még szörnyűbb lesz, mint eddig, ezért ha őt választom új orvosomul, szívesen leszedál a kezelések által igénybevett 48 órára, valamint megítélése szerint diétázni teljességgel felesleges, hiszen ígyis úgyis a tumort etetem. Egyebekben legszívesebben azonnal a műtőasztalra helyezett volna, hogy a kaszabolást követően nyomathassa a vegyszereit. És hogy meggyógyulhatok-e? hát... erre nincs garancia, mossa kezeit.

A lelkem krematóriumának tűnő hiperszuper magánklinika előtti parkban leroskadva két órán keresztül gyakorlatilag nem tudtam sem megmozdulni, sem megszólalni. De még sírni sem. Magamon kívül kerültem, mert engem az az orvos ott gyakorlatilag élve eltemetett. Hagytam magam elhantolni. Aztán felálltam, felszálltam a villamosra, majd felléptem a hazafelé tartó vonatra, a nővérem beszélt hozzám, de képtelen voltam igazából reagálni. Közel az apátiához.

Még másnap reggel sem voltam magamnál; hogy eljuttattam Picikémet az iskolába az csak a robotizált automatizmusnak köszönhető. De néha már tudtam sírni, sőt olykor zokogni. Aztán az járt a fejemben, hogy hogy hagyhattam magam egy idegen ember által megrugdosni, hogyan engedhettem, hogy amit a negyedik kemoterápia alatt felépítettem, azt 8 perc alatt ledózerolják? Hogyan húzhatott vissza az örvény? Lassan felébredtem és újra elkezdtem összerakni az új önmagamat. Amikor a kétségbeesés éppen engedett a szorításából, minden idegszálammal a vágyott jövőre próbáltam összpontosítani vagy rosszabb esetben hideg fejjel a következő feladatot kijelölni magamnak. Abban biztos voltam, hogy nem akarom a kemoterápiát folytatni, de azt is totál fix, hogy Professzor Atyaúristen nem lenne képes segítőmként működni. Nagyon kedves munkahelyi üzemorvosom tanácsára emailes konzultációt kértem a nyíregyházi speciális technikával műtő TLB-től, illetve becéloztuk, hogy AB májsebészt felkeressük Budapesten. Végülis mégiscsak a sebész tudja megmondani, hogy mit tud kezdeni velem.

Aztán beszélgettem Violával, ami egyrészt rengeteg erőt adott, másrészt elbizonytalanított: tényleg valaki mástól kell várnom a gyógyulást? Tényleg másvalakin fog múlni az életem? Megint adjam át a gyeplőt egy idegennek, aki csak és kizárólag a betegséget látja bennem, engem meg csak egy elkerülhetetlen, ámde kellemetlen környezeti tényezőként definiál?

Az onkológia hullámvasútja tehát durva tempóra kapcsolt, folyamatosan kisebb hegyekkel és brutális mélységekkel "szórakoztatva". Mert hagytam.