Csakazértis hős leszek!

Csakazértis hős leszek!

17. Egyszer fent, egyszer lent - avagy az onkológia hullámvasútja működésben

2019. október 24. - falkatehén

Daganatos betegségemre sokáig úgy tekintettem, mint egy onkológiai egyszeregyre; fel sem merült bennem, hogy a testem által felvetett problémát máshonnan megközelítve az eredmény esetleg kettő is lehet vagy akár mínusz három. Május végén pl, mikor a remek szakembereket felvonultató onko-team kitalálta a jövőmet, eszembe sem jutott kétségbe vonni a döntésüket, hiszen Dr. Nyugalom megrendíthetetlen magabiztossággal kijelentette, hogy bárkit megkérdeznék, mindenki az általuk kínált kezelési tervet javasolná. Hidegvérű stílusa valójában még azt a nyugtalanító érzést is sikerrel elsöpörte bennem, miszerint a sorsomról döntő bizottság nem tudott felvonultatni egyetlen sebészt sem...

Nade kanyarodjunk vissza először a majdnem jelenbe, hiszen a szeptember végi pet-ct eredményem október 7-re menthetetlenül megérkezett a postára. Kellett két nap, hogy lelkileg és fizikailag is eljussak addig, hogy felvegyem a küldeményt. Ájulásközeli állapotban lerogytam az épület előtti egyik padra és nagy nehezen rávettem magam a levél kibontására. És jött - olvasatomban - a döbbenet: májon a 4 cm-es daganat ugyan 3-ra csökkent, viszont itt-ott ez-az még látható. Hát mégsem segített semmi?! Hiába hagytam lefolyni a négy kör kemoterápiát, hiába kezdtem el új utakon járni, mégis ment minden tovább megállíthatatlanul?! Újra összeomlottam és totál reményvesztetten, csak mintegy berögződött rutin, kértem időpontot Dr. Nyugalomtól, aki másnap már fogadott is a lelkivilágomhoz illeszkedő fekete viseletében. És jött az újabb döbbenet: síri arccal közölte, hogy látszik, milyen szépen használt a kezelés, hiszen nincs mit megműteni rajtam, a májamon lévő daganat eltűnt (!!!)... várjunk csak: mivan?! Akkor mi az a 3 cm, amiről a lelet ír?! Az csak hegszövet. És mi az a 6 mm-es ez-az, ami a bélfodornál van? Az csak valószínűleg gyulladás vagy a bélműtét utáni bármi. Megnémultam és az zakatolt a fejemben: mégis meggyógyultam!, egészséges vagyok!, pont azt a hálát éreztem, amit már gondolatban gyakoroltam pár hete. Persze az orvosom nem hiába kapta tőlem a nevét: gyászos arccal folytatta tovább a mondandóját, miszerint ezek után újabb 4-6 kör kemoterápiát tervez - lehetőleg azonnal, ott helyben - rámkötni, persze csak egy mellkasomba kerülő port beültetését követően. Minek? Mi lesz utána? Eztán már az egész életemet 2-3 hetente vegyszereken kell töltenem? Erre a következő, számomra teljesen elfogadhatatlan, érthetetlen, megfogható jövőképet totálisan ellehetetlenítő válasz érkezett: "azt sem tudom megmondani magának, hogy holnap mi várható, nemhogy a 4-6 ciklust követő pet ct után". Mégis eljött tehát az a pont, amikor nem tudtam feltétel nélkül elfogadni, amit mond. Nekem nem alternatíva, hogy a hátralévő életemet kemoterápiára kötve töltsem. Nekem nem válasz az, hogy nem lehet egy pozitív vízióm a jövőmről. Engem megfojt ez a bizonytalanság. És különben is: hol van az onko-team ilyenkor? Már nem vagyok érdekes? Már elég egy orvos véleménye ahhoz, hogy tovább mérgezzenek? Akkor és ott képtelen voltam elfogadni a kezelést. Egy hét gondolkodási időt kaptam Dr. Nyugalomtól, aki teljes bizonytalanságomat látva sem volt képes bármi mást elárulni. Azt éreztem: elérkezett az idő - ami ellen hónapok óta lázadoztam -, hogy másik orvostól kérjek másodvéleményt.

Mindenesetre hatalmas boldogságot és felszabadultságot éreztem, mikor kijutottam végre a levegőre: szétáradt bennem a bizonyosság, hogy meggyógyulok és jó útra léptem. Egyrészt. Másrészt elkezdett szorongatni a teljes bizonytalanság. Végre csontig hatóan felismertem, hogy az életem az én felelősségem. Ahogy a betegség, úgy a gyógyulás kulcsa is az én kezemben van. Persze sokkal-sokkal egyszerűbb volt hol a sebészre, hol Dr. Nyugalomra rakni a feladatot, és a sikereket vagy a kudarcokat az ő számlájukra írva tehetetlenül szemlélni, elszenvedni a történéseket, de valójában az az igazság, hogy bármi is történjen, nélkülem  sem meghalni, sem élni nem lehet.

Az, hogy a gyógyuláshoz kinek a segítségét kérem vagy egyátalán kérem-e bárkinek is a közbenjárását, az én döntésem. És az örök gyerek titulusban tartott, bennem élő egyikNóra elkezdett a felelősség súlya alatt olyan hangosan sikítozni, hogy attól a többi részem kezdett lassan megsüketülni. Viszont mikor elaludt és hallgatott, akkor könnyebbnek és boldogabbnak éreztem magamat, az életemet, mint előtte bármikor.

Ebben a szellemben indultunk neki nővéremmel a következő hétre beütemezett onkológus Professzor Atyaúristen magánrendelésére, aki 30 ezer forintért adott 8 perces beszélgetése során maximálisra csavarta az üvöltözést a fejemben. Szerinte a daganat ha el is tűnik, újra előjön, a májamon lévő heget ki kell szedni, a bélfodron lévő ez-az meg biztos áttét, a nem most folytatandó kemoterápia pedig a későbbiekben még szörnyűbb lesz, mint eddig, ezért ha őt választom új orvosomul, szívesen leszedál a kezelések által igénybevett 48 órára, valamint megítélése szerint diétázni teljességgel felesleges, hiszen ígyis úgyis a tumort etetem. Egyebekben legszívesebben azonnal a műtőasztalra helyezett volna, hogy a kaszabolást követően nyomathassa a vegyszereit. És hogy meggyógyulhatok-e? hát... erre nincs garancia, mossa kezeit.

A lelkem krematóriumának tűnő hiperszuper magánklinika előtti parkban leroskadva két órán keresztül gyakorlatilag nem tudtam sem megmozdulni, sem megszólalni. De még sírni sem. Magamon kívül kerültem, mert engem az az orvos ott gyakorlatilag élve eltemetett. Hagytam magam elhantolni. Aztán felálltam, felszálltam a villamosra, majd felléptem a hazafelé tartó vonatra, a nővérem beszélt hozzám, de képtelen voltam igazából reagálni. Közel az apátiához.

Még másnap reggel sem voltam magamnál; hogy eljuttattam Picikémet az iskolába az csak a robotizált automatizmusnak köszönhető. De néha már tudtam sírni, sőt olykor zokogni. Aztán az járt a fejemben, hogy hogy hagyhattam magam egy idegen ember által megrugdosni, hogyan engedhettem, hogy amit a negyedik kemoterápia alatt felépítettem, azt 8 perc alatt ledózerolják? Hogyan húzhatott vissza az örvény? Lassan felébredtem és újra elkezdtem összerakni az új önmagamat. Amikor a kétségbeesés éppen engedett a szorításából, minden idegszálammal a vágyott jövőre próbáltam összpontosítani vagy rosszabb esetben hideg fejjel a következő feladatot kijelölni magamnak. Abban biztos voltam, hogy nem akarom a kemoterápiát folytatni, de azt is totál fix, hogy Professzor Atyaúristen nem lenne képes segítőmként működni. Nagyon kedves munkahelyi üzemorvosom tanácsára emailes konzultációt kértem a nyíregyházi speciális technikával műtő TLB-től, illetve becéloztuk, hogy AB májsebészt felkeressük Budapesten. Végülis mégiscsak a sebész tudja megmondani, hogy mit tud kezdeni velem.

Aztán beszélgettem Violával, ami egyrészt rengeteg erőt adott, másrészt elbizonytalanított: tényleg valaki mástól kell várnom a gyógyulást? Tényleg másvalakin fog múlni az életem? Megint adjam át a gyeplőt egy idegennek, aki csak és kizárólag a betegséget látja bennem, engem meg csak egy elkerülhetetlen, ámde kellemetlen környezeti tényezőként definiál?

Az onkológia hullámvasútja tehát durva tempóra kapcsolt, folyamatosan kisebb hegyekkel és brutális mélységekkel "szórakoztatva". Mert hagytam.

A bejegyzés trackback címe:

https://csakazertishos.blog.hu/api/trackback/id/tr6715229572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bekerült 2019.10.25. 18:58:36

Sajnos át kell érezni a blog írójának igen nehéz helyzetét
Abban a helyzetben vagyok, hogy én is részese vagyok egy hasonló helyzetnek.
Igaz más tekintetben, ami nem segíti, inkább tovább bonyolítja a fent leírtakat.
Egy műtét után, negatív szövettani leletekkel és negatív PET-CT eredménnyel, az ONKO -TEAM úgy döntött, hogy kemó kezelést kell alkalmazni. 5 kezelés után összehasonlító CT vizsgálatra került sor, amely szintén negatív eredményt mutatott és semmiféle eltérést nem talált a PET-CT-hez képest. Ennek ellenére a már kijelölt 8 kezelés mellé újabb 4 kezelést helyeztek kilátásba, a biztonság érdekében. A felvetésre, hogy mivel nincs semmi kóros elváltozás, akkor miért van szükség erre, a válasz, hogy a kezelést vissza lehet utasítani, csak alá kell írni egy papírt és kész.
Elbeszélgetve az orvossal, az a vélemény látszódik, hogy maguk az orvosok sem veszik komolyan a különböző vizsgálati eredmények igazát. Akinél a gyanú egyszer felmerült, az örökre bekerült a körforgásba az onkológia gépezetében. Ez a gépezet, vagy szervezet az érdekei mentén működik és teszi a dolgát.
Utána néztem és arra jöttem rá, hogy a jelenlegi viszonyok között , gyógyult rákos beteg nem léteik, csak tünetmentes. A kemó kezelés ezek után szinte automatikus és lényegében korlátlan ideig, szünetekkel, folytatható, míg a beteg meg nem hal.
Szólni kell, ennek fényében a kezelések költségeiről és az orvosok anyag elismeréséről is.
Iszonyú pénzekről beszélnek a kezelések finanszírozása kapcsán. Egy, egy gyógyszer ára a milliókat rugdossa és nem is adható mindenkinek. A kezelések után a kórházak anyagi juttatása is lényeges befolyással lehet a kezelésekre, nem is akár milyen mértékben.
Szólni kell az orvos , beteg közötti viszony keretében a tájékoztatás mikéntjéről is.
Az orvos nagyon csínján bánik a beteg számára kedvezőtlen információk ismertetésétől, nyilván a saját szemszögük okán.
Nem beszélhetünk tehát onkológiai gyógyításról, hiszen nem is ismerik el, hogy ki lehet gyógyulni a rákból, csupán a beteg életminőségén próbálnak javítani és talán a megelőzés jöhet még szóba.
Sajnos a kemoterápiai kezelés önmagában sem teszi lehetővé az életminőség javulását, inkább a romlását okozza. Erről viszont bőszen hallgatnak az orvosaink.
Több esetben derült ki, hogy a kemó kezelés követően alakult ki daganat és áttét, a szövődmények következtében.. Több esetben agyvérzés, infarktus, vesekárosodás, érrendszeri elváltozások, stb okoznak igen életveszélyes eseteket a kezelések következtében. Mindezekről a tájékoztatás viszont elmarad és a beteg akkor szembesül mindezzel, amikor már teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott.

A blogíró nem ír a következményekről és a további döntéseiről, ezért én sem teszem.
Minden esetre arra jöttem rá, hogy egy a biztos, hogy tehén szar a lapjára esik és szerencse nélkül nincs gyógyulás !
Ha egy orvos se tudja, hogy a kezelése következményeként mi várható, akkor a beteg mire számíthat és hogy döntsön.
Mert végül is a betegre nyomnak rá minden felelőséget, neki kell aláírni minden kezelést és neki kell engedélyezni minden beavatkozást.
Az orvosok mossák a kezeiket, felelőségük alig tetten érhető.

Roxy11 2019.10.26. 09:18:34

Amikor ilyen témáról olvasok, megelevenedik a múlt. Újra átélem azt az időszakot, amin a gyerekemmel keresztül mentem. Nagyon nehéz volt. Csak az értheti meg, aki szintén megélte/megéli.
Nehéz hozzászólni, bátorítani, alternatívát mutatni, hiszen a blogíró "segélykiáltása", valamilyen szintű feldolgozása az, hogy kiírja magából a vele történteket. Egy olyan téma, amire nincs jó válasz. Nincs garancia arra, hogy amit mások mondanak, javasolnak valakinek tökéletes irányt adhat.
Saját magának kell döntést hoznia : " Mégis kinek az élete? "
Ezt tettem én, 14 évvel ezelőtt.
Külföldön éltünk pár évet a gyerekeimmel. Egy partin érdekes dologról meséltek. XY kissejtes tüdőrákból épült fel egy magyar teának köszönhetően (egyébként, áttétes volt, már más szerveire is a daganat). Olyan hihetetlen volt a történet, de megmaradt bennem.
1 évvel később hazajöttünk, majd fél évvel később elkezdődött a kálváriánk a gyerekemmel (15 éves volt). Hasfájás, amelynek nem találták az okát. December 05-én kezdődött, és folyamatosan ki-be jártunk a klinikára. Ultrahang, röntgen, semmi. Karácsony előtt laparoszkópos műtéttel történt beavatkozás. Kivették a vakbelét, bár nem volt vele probléma, de ha már ott jártak, kivették. Pontosan így fogalmaztak. Furán éreztem magam, mert nem találtam meggyőzőnek a történteket. Egy héttel később kezdődött minden elölről Hasfájás, klinika, nem tudtak mondani semmit. A fiam szenvedett, és tehetetlenül néztem. Dec. 31. epét hányt, fekete széklet, klinika. Infúziót kapott, majd hazaengedték. Megint kezdődött elölről Volt olyan egészségügyi dolgozó, aki a fiam fájdalomküszöbére hivatkozva alkotott véleményt- Meghökkentő volt. Januárban, a 15. "Iskolába mehet" igazolás után, már nem volt erőm a klinikára menni, hiszen húzgálták a szájukat az eü-i dolgozók. Mentem minden irányba, hátha tud valaki segíteni. Kineziológus stb. Viszont, az idő fogyott, a fiammal együtt. 54 kilóról 27-re. Ekkor már nagyon féltem. Tehetetlenségemben a háziorvost kerestem fel, aki telefonált a nagyon híres volt évfolyamtársának, aki fogadott és műtétet javasolt. Megtörtént, a vékony- és vastagbélből operáltak ki bizonyos méretű szakaszt. Egyébként Non-Hodgkin Limfóma volt a megnevezett daganatos betegség. Ezt követte csontvelő és gerincvelő vétel. Február végén jártunk. Amikor a gyermek onkológián a csontvelő és gerincvelő folyadék vétel zajlott, már tájékoztattak arról, hogy egy 6 blokkból álló kemoterápiás kezelésre van szükség. Kiskorú gyermeknél értelemszerűen nekem kellett aláírni az elfogadó, beleegyező nyilatkozatot. " Anyuka! Olvassa el, és írja alá, mert erre szükség van"! Az A4-es lapon sűrűn felírt mellékhatások sorakoztak egymás után. Az utolsó bekezdés pedig arról szólt, hogy az én felelősségem minden, ha nem érnek el javulást. Oké! Ha az én felelősségem, akkor egyelőre nem írom alá. Akkor még vártuk a szövettani eredményt. Megnagyobbodott nyirokcsomókról írt többek között. Nem részletezem. A következő találkozásom a főorvosnővel ismét kiverte a biztosítékot, mert a csontvelő és gerincvelő eredménye negatív lett - aminek nagyon örültem - de a főorvosnő ragaszkodott az aláírásomhoz, hiszen a gyermek teste tele van apró daganatos sejtekkel, elengedhetetlen a kemo. A következő mondata sem vitt előre. Kiskorú veszélyeztetése miatt feljelenthetnek a bíróságon. Ó! Nem azt váltotta ki belőlem, amit elképzelt. Ekkor a tudomásomra jutott a PET CT lehetősége, amire a főorvosnő azt mondta, keressek meg alapítványokat, mert nem fogja aláírni a javaslatot, hiszen egyértelműen kemoterápiára van szükség. A klinika betegjogászát kerestem meg, aki első körben rá akart beszélni a "helyes" magatartásra. Eltökélt voltam, nem engedtem. Jogilag volt segítségem a lehetőségeimre nézve. 4-5 órát vettem el a betegjogász életéből, de megkaptam az aláírást. Ekkor már kiderítettem, mi az a tea, amiről hallottam korábban. A fiam ekkor már 16 éves lett, még nem voltunk a PET CT-n, de az interneten elolvasott hasznos fórumok után leültettem és elmondtam neki, mi a lehetséges közeli jövőkép. Kemoterápia, amit sikerült megismernie rövid idő alatt tájékoztatás szintjén vagy az általam elképzelt "gyógyítás". Próbáltam, racionális lenni, de nyilván nem voltam. Az volt a lényeg, hogy mindent, amit készítek, adok, el kell, hogy fogadja. Egy rossz ízű tea és helyes táplálkozás. Nem variáltam túl, hanem az általa nem feltétlen kedvelt ételek elutasítását szerettem volna korlátozni. Zöldségek, saláták. A PET Ct egy hónappal később negatív lett. 5 évig nem tekintették gyógyultnak, és én kitartóan gyógyítottam.
Ma is jól van a fiam! Az az időszak azonban nagyon megtört. Ha normálisan ember számba vesznek, elfogadtam volna a kemot. Most is azt mondom, a műtét nagyon fontos! A baj az, hogy már nem engedik "kijátszani" ezt a lehetőséget. A kemo az első, csak és kizárólag üzletpolitikai szempontból.
Soha nem merek javasolni senkinek semmit, azon túl, hogy a kemoterápia számomra nem elfogadott. Döntést azonban mindenki maga hoz!

Roxy11 2019.10.26. 09:36:48

Végig a karaktert figyeltem, elegendő legyen a befejezéshez.
Elnézést, ha valahol valami összecsúszott illetve nem egyértelmű.
Még annyi! A mai napig sikerként élem meg a történteket. Jó döntést hoztam, amit akkor nem tudtam, de a legfontosabb a fiam volt. Félelemmel, aggódással, fojtogató kérdésekkel teli időszak volt. Hiába vágytam mások támogató, megerősítő véleményére, még a barátaim és a családom sem álltak közvetlenül mellettem. Természetesen támogattak, de elítélték a döntésemet.
Ezért, a későbbiekben már nem is tettem javaslatot senkinek ilyen helyzetben. Nem vagyok Isten, de áldozat sem akartam lenni. A történetem elmesélem, s attól függően, kinek vagy milyen helyzetről van szó, úgy reagálnak. Volt olyan, aki azt mondta, nem is volt daganatos beteg a fiam. Ehhez nincs mit hozzátenni. Van olyan, aki nem merné bevállalni, inkább az orvos utasításait követi, mégis csak Ő tudja.
Nem vagyunk egyformák. Meggyőződésem a mai napig, hogy a 27 kilós fiamra nézve súlyos következményekkel járt volna a méreg.

Zuzu05 2019.10.26. 11:03:54

@Roxy11: Örülök, a pozitív kimenetelnek. Melyik magyar teáról van szó? A kolléganőm hasonló kálváriát csinál végig, neki ajánlanám.
Köszönöm!

Roxy11 2019.10.26. 11:29:38

Zuzu05: CoD tea Dr.Dávid Tamás
Nagyon sok negatívumot írnak róla, de sok a pozitív vélemény is.
Amikor én elkezdtem, nem volt annyi negatív hozzáállás, de nem is érdekelt volna. Próbáltam kiszűrni, hogy mit fogadok el, mit alkalmazok a sok lehetőségből.
Az étkezés nagyon fontos szerintem. Alma, cékla, zöldségek, búzafűlé. Noni juice, zöld tea, stb.
Önmagába a tea - szerintem - kevés. Muszáj megreformálni az étrendet.
A mai napig ebben hiszek. Egyébként, 2 éven keresztül adtam a fiamnak. Eleinte napi 3x, majd napi 2x, a végén napi 1x.
Kívánom, hogy gyógyuljon meg az ismerősöd vagy a hozzátartozója!

Roxy11 2019.10.26. 11:36:28

Érdekes és hasznos műsor, amit mindig nézek, ha ráakadok.
www.youtube.com/watch?v=kN4WXbUfDo0
még egy:
www.youtube.com/watch?v=jZwaFALK-1U

falkatehén 2019.10.28. 09:02:38

@bekerült: Köszönöm a hozzászólását! Való igaz: onkológustól kemoterápiát sürgető véleményen kívül mást nem nagyon várhatunk, sajnos. Úgyhogy egyre inkább azt látom, hogy ha az ember mer bízni saját magában és a szervezetében, akkor érdemes másokkal is beszélgetni a lehetőségekről; legyen az akár sebész (ha még van mit kiszedni), természetgyógyász, kineziológus vagy bárki, aki hiteles tud lenni. Az én döntésem még folyamatban van, de igyekszem többfajta álláspontot megismerni, mielőtt kijelölöm a csapásirányt.

falkatehén 2019.10.28. 09:12:14

@Roxy11: Köszönöm, hogy megosztotta velem személyes történetét! A saját gyermekünk sorsáról a legnehezebb dönteni, nagyon átérzem ezt, és örülök, hogy maguk mögött hagyhatták azt az időszakot. Magam is hiszek a gyógynövények gyógyító erejében, valamint fontosnak tartom az étkezés szerepét is, de talán a legfontosabb a gyógyulásba vetett hit... csak azt a segítséget vagy belső erőt kell megtalálni, amiben az ember feltétel nélkül meg tud bízni. Minden jót kívánok!

bekerült 2019.11.02. 08:51:11

@falkatehén: Köszönöm a válaszát ! Sajnos az elmúlt 6 év alatt arra kellett rájönnöm, hogy biztos álláspontot kialakítani szinte lehetetlen. Ahány orvos annyi vélemény és annyi megoldás. azt is mondhatnánk, hogy a bőség zavarával rendelkezünk, ha van pénzünk. Ha nincs anyagi erőforrásunk, akkor marad a saját okoskodás és a hagyományos szerencse. Az esetek igen nagy százalékában elbukunk, de a csodálatos gyógyulások híre erősebb és reménnyel tölt el mindenkit. Igen sokan vívódunk így és igen nehezen tudunk dönteni. A döntésünkért vállalnunk kell a felelőséget és ez rövid időn belül meg is történik. Az a baj, hogy korrigálási lehetőségre szinte semmi esély. Ha rosszul döntünk, akkor a következmény döntő lehet a családra is. Az életben azonban ilyen helyzet igen sokszor előfordult már, csak épen maradt a döntések után korrigálási lehetőség. Ez azért különleges döntés, mert visszahozhatatlan., sző szerint a bőrünkre megy. Szerencsésnek érezheti magát aki időt nyer és ki tudja tolni az elmúlás idejét. Az a baj, hogy a rettegés és a rossz közérzettel együtt, mert ezek már soha többé nem távoznak az életünkből. Amit tehetünk, hogy igyekszünk nem gondolni erre és tartalmasan tölteni a hátralévő kevés időt. Ha belegondolunk, mindenki eljut erre a pontra az életben, ki előbb, ki utóbb. Gondolok itt az öregedésre, aminek a végén szembesülünk hasonlóval. Elmenni, mindnyájyunknak el kell menni, csak az idő kérdéses.i Bárhogy is döntünk, az a mi sajátunk lesz a következményeivel együtt. Nincs mese vállalnunk kell, mert a nem döntés is döntés . A saját magunk által kijelölt úton kell végig mennünk, amiben semmi új nincs, mindig is ezt csináltuk. Az életünk ezzel teljesedik ki és fejeződik be. Ez a helyzet velünk volt a születésünk óta és együtt éltünk vele. A legrosszabb, ha úgy kell döntenünk, hogy információ hiányában szenvedünk. Ebben sincs semmi új, szinte mindig is ezt tettük, legalábbis az esetek többségében. Valahol a génjeinkben ott lapul a megoldás kulcsa. Bízni kell magunkban és a megérzéseinkben. Más utunk nem nagyon maradt, hiszen saját magunknak nem akarhatunk rosszat. Szorítok magának, hogy legyen ereje ehhez !!!
süti beállítások módosítása