Dr. Nyugalom tagadhatatlanul számtalanszor elmondta, hogy dacára a daganatos megbetegedésemnek, éljem az életemet tovább, mint minden más ember, de valahogy a kéthetente 48 órára rám kerülő vegyszer ezt a bizonyos életet eléggé megnehezíti, a napokig kifektető mellékhatások pedig ideiglenesen szinte teljesen el is lehetetlenítik. Persze mindent megteszek egyrészt azért, hogy hamar visszatérjek önmagamba, másrészt pedig, hogy a megmaradó időmben olyan dolgokkal foglalatoskodjak, mint bárki más, mégis valójában nehéz a totál kicsinált agyonkemozott roncsból egyik pillanatról másikra réginórát faragni, aki még ráadásul anyukaként is helyt tud állni. Pokolinehéz.
Amint magamhoz tértem az első kezelés után, szinte a nap 24 órájában azon kattogott az agyam, hogy hogyan kerüljem el a további kemoterápiákat. Alternatív utak után kutattam, de valahogyan senki nem ígéri, hogy ebből csodával határos módon meg lehet gyógyulni vegyszerek nélkül. Borzasztó sok energiámat felemésztette ez a reménytelen keresgélés és ellenállás, igazából bárkivel beszélgettem erről, mindenkitől azt vártam, hogy mentsen fel a további kezelések alól, szinte remegve vártam csak egy biztató mondatot, minden porcikám egy legyintésre vágyott: "ugyan Nóra, hülyeség az egész, hagyd a francba, simán meggyógyulsz kemo nélkül is, ne tedd tönkre magad ezzel!". De hiába. Mindenki azon volt, hogy épp ennek ellenkezőjéről győzködjön. Persze én sem beszélnék rá egy úszni nem tudó fuldoklót, hogy mentőöv nélkül is partot érhet, így a józan eszem mégis az onkológiára vezetett a pár napos "szünidő" után.
Igazából eszembe sem jutott, hogy előfordulhat olyan lehetőség is, hogy a nemakarásomon átverekedve egész egyszerűen nem kaphatom a kezelést. Az elítéltek kvázi nyugalmával vártam a soromat és tényleg ledöbbentett, mikor a szokásosnak mondható egy órás várakozást követően Dr. Nyugalom közölte, hogy a fehérvérsejt-számom olyan alacsony, hogy azzal bizony már nem szokás kemoterápiát kapni. A sors fintora ugyebár; közel két hét kellett, hogy meggyőzzem magam, hogy ez bizony szükséges, erre fellebbentik, hogy mégsem jár. Persze nem volt ilyen egyszerű a dolog, igazából három lehetőség közül kellett furcsamód nem az orvosnak, hanem nekem választani... vagy elhalasztjuk a kezelést pár héttel, hátha magától helyreáll a rendszerem, vagy csak pár nappal csúsztatjuk, ami alatt serkentő injekció-kúrára foghatom önnön magamat, vagy pedig minden az eredeti tervek szerint megy, csak éppen a kemo utáni napon egy db hosszú hatékonyságú fehérvérsejtképzést segítő injekciót szúrhatok. Megint csak a kislányomra gondolva választottam az utóbbit; tekintettel arra, hogy az óvoda még éppen tartott, viszont a következő hétre néhány napos balatoni nyaralást tervezgettünk közösen, nem tehettem meg, hogy késleltetem a kezelést. Így már nem csak a kemo mellékhatásaitól kezdtem el rettegni, hanem a nekem rendelt injekció nem kívánt utózöngéitől is. Dr. Nyugalom "de ugye minden rendben lesz, Doktornő?" kérdésemre adott válaszát az "igen, de..."-nél leállítottam. Nem akartam végighallgatni a rémisztgetéseket, muszáj volt kierőszakolnom megint valami biztatót.
A kezelés kezdő napja egyebekben az elsőhöz hasonlóan alakult, leszámítva az előtte lebonyolított EKG-t, ami természetesen teljesen oké eredményt mutatott. A vénám óriási mázli gyanánt rögtön meglett, a szerek szép ütemesen folytak és fogytak, a betegtársak egyike okozott csak kisebb mutatványt és ijedelmet a csalánkiütéseivel, amik szerencsére csak a kezelése végére jöttek elő, majd el is múltak.
Talán mondanom sem kell, hogy a 48 óra végére, péntek délután megint kiköltöztem elviselhetetlen testemből, ahová alig-alig tudtam visszaszuszakolni magam vasárnap estére. Pedig úgy érzem, mindent megtettem: alapelveimet feladva ütemes frontin-szedésbe kezdtem, a hányingeremet és a torkomban dúló hidegérzékenységemet leküzdve igyekeztem a lehető legtöbb vizet a szervezetembe juttatni, kétóránként zuhanyoztam, feküdtem, járkáltam, erőltettem a meridián tornát... gyakorlatilag bármit megtettem volna, hogy visszatérjek. De úgy látszik, a kezelés előrehaladtával a mellékhatások is erősödnek és kitartóbbá válnak, bármit is teszek.
Szerencsére hétfőre olyan állapotba kerültem, hogy képes voltam részt venni a nekem kirendelt szív ultrahangon, amit megintcsak a szürreális élmények sorába jegyzek, de lehet, hogy csak a kemoterápia dolgozott még bennem túlságosan. Egy alig félhomályos - inkább szinte töksötét - rendelőben zajlott a vizsgálat, ahol gyakorlatilag úgy tettek, mintha ott sem lennék. Az asszisztensnő adott csak néhány utasítást, de aztán pusztán adatok és számok hangzottak el a doktornő szájából, amikből semmit nem értettem, hiába figyeltem szakadatlanul a hanglejtést, a hangszínt, a sóhajokat vagy bármit, hogy ha már kínaiul van, legalább azokból tudjak valami következtetést levonni. De semmi. Mikor vége lett a vizsgálatnak csupán annyi utasítást kaptam, hogy öltözzek fel, a papírt a számokkal és idegen feliratokkal a kezembe nyomták és már tessékeltek volna ki az ajtón. Szokásomtól eltérően kénytelen voltam megkérdezni, hogy a hátunk mögött tudott 5 perces közös jelenetünk valójában miről is szólt. Végülis mégiscsak én vagyok itt most a főszereplő ugyebár. Ekkor nézett rám először az orvos és lám, magyarul válaszolt. A szívemnek egy kis billentyűhibogást leszámítva kutya baja, de hogy miért nem gondolta, hogy ezt a remek hírt külön kérvény nélkül megossza velem, az örökre rejtély marad.
És hogy mi lett a fehérvérsejt-képző injekció mellékhatása? Erős szívdobbanással olykor-olykor előrejelzett belsőségi sajgás- sajnos nem tudom ennél érthetőbben kifejezni ezt a kellemetlen érzést, tekintve, hogy hasonlóval soha nem volt még dolgom. Nameg egy kis szájzár. Dr. Nyugalom később mindezeket gyomorsav-túltengésre, illetve az általam váltig tagadott fogcsikorgatásra fogta, de későbbi tapasztalataim a saját teóriámat támasztották alá.
Így óriási szerencsével a tervezett mininyaralásunkat is tudtuk abszolválni, igaz, most csak testileg kerültem egy másik koordinátapontba, a lelkem ugyanúgy hánykolódott a viharos tengeren, mintha egy lépést sem mozdultam volna. Unokatestvérem teóriája szerint a 100 km fölötti eltávolodás segíthet csak a problémákat távolabbról nézni, és akárhogyis számolom, az általam abszolvált 84 km-t ettől még pont 16 választotta el. Azért igyekeztem belefeledkezni Picikém önfeledt úszásába, a homokozásba, a közös játékokba, a kirándulásokba, az életbe.
Közben, bár nem tudtam róla, a fehérvérsejt-számom is szépen emelkedett, így kvázi nyugodtan vághattunk neki a harmadik kemoterápiás ciklusnak, ami mondhatom, hogy pont ugyanúgy telt el, mint a második, leszámítva az ijesztgetésemre beütemezett ellenőrző ultrahang vizsgálatot, nameg a mellékhatások további rétestészta-szerű nyúlását. Hiába volt minden ellenkező irányú igyekezetem és osonkodásom: Dr. Nyugalom végül nem feledkezett meg a beígért májdaganat-csekkoló vizsgálatról, pedig nagy sunnyogva végtelenül szerettem volna elkerülni. Mert ugye mi van akkor, ha az egy hónapja rögzített méretek rossz irányba változtak? Akkor hogyan tűrjem a további kezeléseket? Akkor hogyan reménykedjek még bármi pozitívban? Szinte könyörögtem, hogy ne kelljen részt vennem ezen a vizsgálaton, mire Dr. Nyugalom csak annyit ajánlott fel, hogy akkor szívesen eltitkolják előttem az eredményt... megint jót akart, de megint nem értett meg. Természetesen tudni akartam azt, hogy hogyan is állunk, bármi is az igazság. Óriási szerencsém volt, hogy az ultrahang-vizsgálatot nem az egy hónappal ezelőtti tökéletesen érzékelten doktornő végezte el; végre kaptam egy olyan orvost, aki egy nyelvet beszélt velem, sőt beszélt!, mégsőtebb már előre megpróbált megnyugtatni. Ugyanúgy nem értette, hogy két kemoterápiás kezelés után mit keresek ott, mondván "elhiszem, hogy a Doktornő kíváncsi, de ezzel a frászt hozza a betegre", felkészített, hogy akár meg is duzzadhatott a daganat és az sem jelentene semmi rosszat. Hát, az áttétem köszöni szépen, jól van, kb. pont akkora, mint volt, de legalább nem növekedett, nem szóródott szét, úgy tűnik, békésen szundikál a májamban. Persze inkább úgy kellene vizualizálnom, hogy borzasztó szenvedések közepette összemegy és eltűnik, csak egy kicsit lassabb ütemben, mint szeretném - lehetőleg MOSTAZONNAL!
Nos, az ultrahang után már semmi nem állhatott a vegyszerezésem útjába, viszont legalább szereztem egypár jó pillanatot Dr. Nyugalomnak: szokásától eltérően belépett hozzám a kezelőbe és boldogan közölte, hogy nagyon remek lett az ultrahangom eredménye és örüljünk, hogy nem tűnt el a daganat... valahogy ebbe a flow-ba sajnos nem tudtam beleúszni, de kis derültséget okozott a Doktornő lelkesedése. Én speciel furcsamód jobban tudtam volna értékelni, ha se híre, se hamva nem lenne már ennek az egész frászkarikának.
Nade valahogy túlestünk a harmadik fázison is, így a mellékhatások lassú elhagyásával elkezdhettük tervezgetni a családunk dunaparti parasztházában abszolválandó közös nyaralásunkat nővéremékkel, négy-gyerekestül, akkor még nem is sejtve, miféle kanyarok terelhetik el vagy késleltethetik az utunkat, vagyis inkább azt a bizonyos "életet", amit folytatnom kéne a rendelkezésemre álló szünetekben...
