Valahogy úgy képzelem, hogy ha valaki örvénybe keveredik, akkor az egészen addig tehetetlenül rántja le, amíg el nem éri a talajt. És ha nem fullad meg addig, akkor onnan van esély elrugaszkodni felfelé. De lehetőleg egy teljesen más irányba, mert ellenkező esetben az ember visszatér ugyanoda, ahonnan elindult... Azt hiszem, a negyedik kemoterápiám után volt szerencsém megtalálni az örvényem alját.

A jelenlegi szakaszban betervezett utolsó kezelésemre megint úgy készültem, mint akit akasztani visznek. Minden gondolatom akörül forgott, hogy hogyan ne vegyem igénybe ezt a szolgáltatást, előre rettegve a rám szerelt applikáció nyűgétől, a várható mellékhatásoktól, a kislányomtól való szükséges eltávolításomtól, a depressziótól. "Jó" ráhangolódásként - avagy hogyan rugdossuk meg a földön fekvőt? - a szokásos vérvétel délutánján Dr. Nyugalom telefonon értesített, hogy a fehérvérsejtjeim ismételt alapos megritkulása egy kemoterápia előtti három napos injekciózgatást tesz szükségessé. Jó lett volna, ha akadt volna valami mankó, megkapaszkodás céljára, de azt éreztem, hogy a talaj vészesen kezd kicsúszni a lábam alól. Persze próbáltam magam felszívni. 

A kezelésre némi bizonytalansággal érkeztem; az aznapi nulladik pontként abszolválandó vérvétel döntötte el, hogy egyáltalán vegyszerezhető állapotban vagyok-e. Az injekció-kúra persze most is megtette hatását, úgyhogy némi alkudozás-próbálkozás után Dr. Nyugalom a kezelőbe utasított. Hiába a rimánkodás, hiába a nemakarás, hamarosan megint ott találtam magam a kényelmesnek nem mondható fotelban, a folyton cserélődő, halomnyi infúzió, nameg betegtársaim társaságában.

Mindig megállapítom, mennyire furcsa hely ez az onkológia. Itt például még az egészen jó húsban lévő emberek is a kilóik elvesztése miatt aggódnak, így a szokásos, kezeléseket megelőző mérlegreállás pillanatai jószerivel mindenkinek - a mai trendekkel szöges ellentétben - a súlygyarapodás kimutatásának izgalmában telnek. A szemeteszsákokból előkerülő műzliszelet-biznisz töretlenül jövedelmező vállalkozásnak bizonyul, ahogyan nem telhet el úgy nap, hogy a kezelőben ne szólnák le a nővérek a különböző étrendkiegészítőket, puszta sarlatánságnak és pénzlehúzásnak titulálva. Persze tudom, hogy a meggyőződésüknek megfelelő legjobbat javasolják a betegeknek, de engedjék meg, hogy a delikvens meg másképpen gondolkodjon ezekről a dolgokról, netán még mintegy placebo, higgyen is bennük. Az életmód- és étrend-váltás/változtatás fikázását meg végképp nem értem. Az ember ilyenbe azért fog bele, mert szeretne tevékeny résztvevőjeként és nem pusztán adjusztálható bábként jelen lenni a saját egészségügyi folyamatában. Aki akarja, vállalja, szükségét érzi, had legyen meg a sikerélménye ebben, had érezze, hogy ő is hozzátesz valamit az életéhez és ezért ne kelljen már végighallgatnia a nem túl támogató megjegyzéseket. Elhiszem, hogy ők a kemoterápiát látják az egyetlen üdvözítő útnak, de szerintem bármi kicsivel is akar az egyén maga hozzátenni a gyógyulásához, azt ha nem is kell tapssal üdvözölni - amennyiben ennyire elveikkel ellentétes - , de legalább szó nélkül célszerű hagyni a nővérek részéről. Dr. Nyugalom pl a kártékony közellenségek között tartja számon a CBD olajat, el is mondja minden alkalommal, hogy az egyik beteg allergiás tüneteket produkált a szertől. Kérdésemre pedig, hogy akkor mégis mit javasolna helyette, csupán annyi válasz érkezett, hogy azt a sok pénzt, amit erre költök (pontosabban a nővérem), fordítsam arra, hogy alkoholt vásárolok. Értelmezésemben: inkább legyek masszív alkoholista, mintsem próbáljak bármi kemoterápiától eltérő - hangsúlyozottan azt pusztán csak kiegészítő - alternatív utat keresni.

Aztán ott vannak a betegek. Amennyire első alkalommal rettegtem a vészmadárkodásoktól, rémtörténetektől, annyira megnyugodtam már néhány perc után. Igaz, engem rendületlenül frusztrál a tű és a branül látványa, akár a saját karomról, akár máséról van szó, de tény és való, hogy igazán kétségbe- és depresszióba ejtő sztorikat nem lehet hallani. Vannak viszont a kiemelt betegek, akiknek a legjobbnak ítélt pozícióban elhelyezett foteleket tartják fenn a nővérek, meg van a "futottak még"-kategória, azt hiszem, én is ebbe maradok most már. Viszont így az utolsó kezelésem alkalmával végre volt alkalmam megismerni a július közepe óta többször nevesített M-et, akiről mindig valami extra tartalmat osztott meg Gabi nővér még napokkal a kezelése után is. M 34 éves fickó, aki állandóan a telefonját nyomkodja és ennek kiegészítéseként randipartner után kutat. Az általa felvázolt sikertelen próbálkozás okát fürkészve előadásmódja tükrében az a szomorkás meglátásom kerekedett, hogy a nőkről alkotott lesújtó véleménye ellehetetleníti a bármiféle pozitív végkimenetel lehetőségét. Így hát hiába dolgozott bennem a vágy, hogy legyen egy olyan betegtársam, akivel a hasonló problémáinkat, örömeinket, gondolatainkat megoszthatjuk, szomorú szívvel, ámde nem kevésbé egyértelműen kellett visszautasítanom a pár nappal később tőle kapott szexuális töltetű ajánlatot, melyben olyan szavak kerültek általa leírásra, mint a "punci". Érdeklődésére, miszerint azért tartom-e a 3 lépés távolságot, mert tartok tőle, hogy csak egy "lyukat" lát bennem, egyszerű volt felelnem: pont az ehhez hasonló kérdések miatt nem szándékoztam ebbe belemerülni. És tulajdonképpen bátran mondhatom, hogy ez a kis "liezon" tökéletesen szimbolizálta azt a többé már nem elhanyagolható tényt, hogy csúnyán elsüllyedtem.

Ott vergődtem az örvényem alján, amikor a lecsatlakoztatást követő borzasztó rosszullét és kislányom nyaralás címszó alatt celebrált eltávolítása idején azon tűnődtem, hogy hogyan kellene véget vetni az életemnek. Hogyan lehetne úgy meghalni, hogy egyrészt ne fájjon, másrészt, hogy senki ne vegye észre. Aztán valahogy teltek a napok, Picikém végre hazajött, kezdtem fizikailag jobban lenni és visszavenni az életemet. Igaz, egy olyan életet, amit nem igazán akartam. Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy visszamegyek dolgozni a következő pet ct-ig, felhívtam a lányom régi pszichológusát, hogy nézzen rá (pedig hangsúlyozottan velem volt probléma, nem vele) és elmentem egy vajákoshoz. Ez utóbbi életem egyik legjobb döntése volt. Új szemléletet adott, végre képes voltam meglátni a helyzetem előnyeit és határozni: kihasználom, hogy elértem a mélységben a talajt, és egy teljesen más irányba elrugaszkodva új életet kezdek. Az IGAZIT!