Nagyon úgy fest, hogy ez a bejegyzés valamifajta köszönetnyilvánítás lesz, hiszen tény és való, hogy a fent nevesített intézményből a műtétemet követő 6. napon történő szűrkirakásom okán celebrált búcsúzkodás során az aktuális nővérnek önkéntelenül azt találtam mondani, hogy "nagyon jól éreztem itt magam". És tényleg: tulajdonképpen majdnem semmi okom nem volt a bent töltött idő alatt sem a kesergésre, sem a morcogásra, az elkerülhetetlen és valójában elég brutális fájdalmaimat meg a lehetőségükhöz mérten igyekeztek csillapítani; az igaz, hogy a májamból lefaragtak egy jódarabot, de cserébe egy csomó figyelmet, néha vicceskedést és némi pozitív megerősítést adtak.
Persze mikor február 3-án feltámadtak a kórház felé sodró hullámok, még jelentős ellenérzések dúltak bennem. Tulajdonképpen olyannyira erősen munkálkodott bennem a "nemakarás", hogy hiába próbáltak telefonon elérni, az egyébként működőképes, éppen az irodai asztalomon, karnyújtásnyi távolságban pihengető mobilom sztrájkba kezdett és csak nekik nem csengett ki. Bennük viszont buzgárkodott az "akarás", így végül nővéremen keresztül sikerült felvenniük velem a kapcsolatot. A kedves női hang a vonal végén úgy csengett, mintha csak egy hétvégi szállodai wellnessfoglalást kellene pontosítanunk; két időpontot is felajánlottak, vagy másnap délután 5-ig kellett volna beérnem a szerdai műtéthez, vagy pedig vasárnapi érkezéssel egy hétfői operációt célozhattunk be. Az első döbbenet után természetesen az utóbbit választottam és tulajdonképpen így utólag nem lehetek elég hálás azért, hogy volt időnyerési lehetőségem és ennyire előre riasztottak. Azért a bőrükből nem bújtak ki teljesen: a bizonytalansági faktort egészen az esemény előtti percekig fenntartották, mondván, bármikor betelhet az intenzív osztály és kapacitás híján mégsem tapasztalhatom meg AB sebész szikéjének élességét.
Valójában nagyon nehezen vettem tudomásul, hogy nincs mese: ez a műtét bizony meg fog történni, hiszen ahogyan várható volt, nem léptem meg a váratlant, azt csináltam, amit a környezetem helyesnek tartott. És tulajdonképpen azt tettem, amit néha magam is jónak láttam, mindenesetre amitől piszkosul féltem. Befészkelt a fejembe a rettegés, hogy én arról a műtőasztalról többet nem kelek fel és teljesen feleslegesen meneteltem eddig, hiszen a célban elvérzek, szó szerint, hiszen hányszor volt alkalmam meghallgatni a mantrát a "máj a legvérzékenyebb szervünk" kezdetű monológ formájában. Hiába ígértem meg magamnak, hogy stabil felnőttként, méltósággal vonulok be hétvégén a kórházba és foglalom el a nekem kirendelt akármilyen szállást, elfogadva az akármilyen körülményeket, képtelen voltam nem elúszni a kétségbeesésemmel. Csak addig a pontig tudtam tartani magam, amíg a vasútállomás peronján integető Picikém és anyukám alakja el nem tűntek a látómezőmből, utána maradt a totális széthullás. Ezt erősítette a kórház zsúfolt folyosója, lepukkant kórtermei, a nagyszájú nővér pörgése, a betegek csövei, a szagok, a továbbra is fenntartott bizonytalanság, minden.
A műtét reggelén hamar lecsutakoltam magam a kirendelt fertőtlenítős szappannal, jógyerek módjára az ágyban fekve vártam a történéseket, néha bátortalanul érdeklődve a műtét megvalósíthatóságáról, amire általában ideges válaszok formájában újabb megerősítéseket kaptam az intenzív osztály csekély befogadóképességét illetően. Azt hittem, hogy a vasárnapi sírószekciómat befejezve, ha nem is megbivalyosodva, de legalábbis belenyugodva a megváltoztathatatlanba képes leszek türelmesen kibekkelni a rám leselkedő fizikai beavatkozások megvalósíthatóságának bebizonyosodását, de ez az illúzióm pontosan akkor foszlott semmivé, mikor a nővér branülapplikálás céljából tűvel közelített felém. Csak kimondtam a bűvös kemoterápia szót, mentegetvén a vénáim állapotát és már megint visszafejlődve kétségbeesett babácskába apaszthatatlanul folyattam a könnyeimet, és úgy tűnt, ezúttal így is fogok felmenni a műtőasztalra, pedig mindig megkapom az ukázt: nagyon nem mindegy, hogy az embert milyen lelkiállapotban altatják el, úgyhogy a saját érdekében ugyan kaparjam már össze magam. Vera nővér tagadhatatlanul mindent megtett, hogy ez sikerüljön nekem; beszélgetett, megsimogatott, rögtön megtalálta a vénámat, frontinnal kínálgatott, tök rendes volt, úgyhogy csak-csak összeszorítottam a fogaimat és kidobtam az utolsó papírzsepit is. Mire nővérem és anyukám odaértek, hogy egészen a műtőig kísérhessenek, már egész jól megnyugodtam. Amúgy ez is jól sikerült: ahogy a családom felsorakozott, pont be is futott a műtőssegéd fickó is a bazi nagy ágyával, széles mosolyával, kedves bemutatkozásával. Ja, azt még nem is mondtam, hogy itt minden dolgozó azzal kezdi, hogy bemutatkozik és ez borzasztó sokat számít!- igaz, hogy az elején annyira megdöbbentem ezen a szokásukon, hogy rendszeresen elmulasztottam megjegyezni a nevüket.
A velem futárkodó fiú olyan rendes volt, hogy azt is megengedte, hogy az egész kompániám benyomuljon velünk a liftbe, később pedig rendszeresen tájékoztatta őket a fejleményekről. A műtő elé érve két altatóorvos kezdett el fontoskodni körülöttem, azt hiszem, ott és akkor ejtették meg az aneszteziológusi vizsgálatot; jónéhány percet beszélgettünk, hallgatóztak, ütögettek, aztán konstatálták, hogy a belémtukmált frontin gyakorlatilag semmilyen hatással nem volt a pulzusomra, úgyhogy húzták az időt, hátha mégis csinál valamit. Komoly diskurzus alakult ki a katéterezésem, illetve annak tervezett hiánya okán; kisebb pánikba estem az ágytálazás gondolatától, de végül abban maradtunk, hogy majd kialakul, próbáljuk meg kiiktatni a történetből most ezt az amúgy utálatos segédeszközt. Közben befutott AB májsebész is; az, hogy éber állapotomban meglátogatott a folyosón és váltottunk két szót szintén sokat jelentett, pont ez hiányzott a bélműtétem előtt, a szintén jófej professzor nem ért rá arra, hogy a metélés előtt még a szemembe nézzen. Nagy nehezen átkepeszthettem magam a műtőasztalra, ahol tovább folytatódott a kedélyes társalgás az orvosokkal és a műtőssegéddel, közben a branülös karomat leszíjazgatták, lábaimat bekengyelezgették, megkaptam a csinos hajhálót is, csak valahogy még mindig ébren voltam, amit a készültség előrehaladott állapotát tekintve kezdtem nehezményezni. Eltelt még néhány perc- ami legalább óráknak tűnt! - , mire elhangzott a "na most!"; az altatószer a vénámba került, de kellett még egy kis idő, mire éreztem, hogy fejbevágtak, viszont továbbra is aggodalmaskodva jeleztem, hogy azért még ébren vagyok, mire kedvesen érdeklődtek, hogy majd miről szeretnék álmodni, és azon tűnődve, hogy ez milyen hülye kérdés, csak annyit tudtam kinyögni, hogy "hát, biztos nem a műtétről!", aztán végre beütött a filmszakadás. Sikerült megint kikapcsolni, hála az orvostudománynak.
Az intenzív őrzőben tértem magamhoz, a nap szépen besütött az ablakon, ott álldogált néhány ember velem szemben, mikor észrevették, hogy ébren vagyok, egy kedves nővér jött oda hozzám, akinek csak a brutális fájdalomra tudtam panaszkodni, mire folyattak valamit - mint később kiderült, morfiumot -, ami alig-alig használt, de egy kicsit azért jobban lettem. Furcsa módon nem foglalkoztatott, hogy hogy sikerült a műtét, csak az érdekelt, hogy milyen cső jön ki már megint az orromból - ja, csak oxigén! -, hogy van-e katéterem - jé, tényleg nincs! -, hogy nyakonszúrtak-e - szerencsére nem kellett a centrálvéna -, hogy hány vezeték lóg ki a hasamból - csak kettő! - meg főleg az, hogy hány óra van. Fél egy. Még csak fél egy!? Tíz körül még a szobában voltam és most meg már vége az egésznek? Ebből és a tagadhatatlan kínjaimból kiindulva arra a következtetésre jutottam magamban, hogy nyilván jól sikerült minden, hiszen egyrészt nem tartott túl sokáig a késelés, másrészt pedig minden bizonnyal kivágtak belőlem valamit, ha már ennyire kell szenvedni. A következő meglepetés akkor ért, mikor a műtőssegéd határozottan kifelé kezdett tolni ebből a helyiségből; kérdésemre, hogy most hová megyünk, teljes természetességgel közölte, hogy vissza az osztályra. Kicsit tiltakoztam arra hivatkozva, hogy dehát egész eddig arról volt szó, hogy el fogok vérezni az intenzív osztályos megfigyelés nélkül, de megnyugtatott, hogy olyan jól ment a műtét, hogy semmi szükség a nekem fenntartott ágyra. A folyosón nővéremék láthatólag jó hangulatban voltak, úgy tűnt, tényleg minden oké velem. Tény és való, hogy az operáció során használt szerek eddig mindig igen jó hatással voltak a lelkiállapotomra; leszámítva a fájdalmat, végtelen nyugalmat éreztem egy enyhe csodálkozással: hogyan úszhattam meg ilyen olcsón ezt az egész máááájműtétet?
A szobába visszatérve elköszöntem a jelentős megkönnyebbülés jeleit mutató rokonságomtól, ott maradtam tehát a félálmommal, a kínjaimmal és az alapvetően mégis jó érzéseimmel. Közben végig figyeltek rám, néha folyattak ezt-azt, hogy ne szenvedjek, estefelé már ihattam is, ami szinte életmentőnek tűnt, annyira szomjaztam. Az esti ápolók kezdtek el először frusztrálni az ágytálazás gondolatával, amit egyébként meglehetősen diszkréten tettek, de mégis éreztem a nyomást. Viszont hiába a forró vízzel töltött gumikesztyű, az intim együttlét a segédeszközzel, minél jobban szerették volna, annál inkább tiltakozott a bennem lévő úrinő az ágyban fekve pisilés ellen, így mégis maradt az undok katéter... kicsit olybár tűnhetett, hogy a bélműtéthez képest kevesellem a belőlem kilógó csövek számát.
Másnap reggel elkezdődtek a javulós napok, az első levegő után kutató felüléssel, a borzasztó fájdalmakkal, a vánszorgó léptekkel, a kiskutyáim figyelgetésével. De tagadhatatlanul nem véreztem el, éltem és ha nem is virultam, de legalább minden egyes lépésemmel közelebb kerülhettem ahhoz, hogy egyszer majd a távoli jövőben visszavehessem az önálló életemet. Persze értek meglepetések folyamatosan: ebben a kórházban még gyógytornász is van, sőt, minden műtét után jön, és bár az szintén igaz, hogy a felkelésemmel és a járkálásommal megelőztem az érkezését, de - csakúgy, mint mindenki - , kedvesen magyarázott és tanácsolt. És még mi minden!: Vera nővér látva a műtét előtti lelkiállapotomat, rámszabadította a pszichológust - mert itt még az is van -, aki szintén nagyon figyelmesen hallgatott és kérdezett. Más kérdés, hogy mire odaért hozzám, éppen teljesen kiegyensúlyozottnak, pozitívnak és lelkileg megerősödöttnek éreztem magam, de ez az egész értékéből persze nem von le semmit. Aztán van itt még kéremszépen dietetikus és jónéhány önkéntes segítő is, akiknek mind-mind van pár jó szavuk a betegekhez. Persze itt volt plusszban nekem az én jó kis AB májsebészem, aki néha meglátogatott és mindig odaszúrt egy-két bátorítást, ahogyan az ápolók is csupa vicces vagy kedves vagy elgondolkoztató vagy támogató gondolattal szórakoztattak minket. Később az is kiderült számomra, hogy az 5-10 cm-esnek feltételezett vágás a hasamon legalább 22, mert mint felvilágosítottak, májat nem lehet kis lyukon keresztül operálni. Közben az is egyértelművé vált, hogy a beköltözésem pillanatában nyomortanyának titulált szoba tulajdonképpen luxuslakosztály; igaz, hogy többnyire öten laktunk benne, de pozitív "lakótársakkal", külön fürdőszobával, ágyba hozott reggelivel, ebéddel és vacsorával kényeztettek. Egyes híresztelések szerint akad olyan kórterem, ahol 16 embert heringesítenek egymás mellé; na, ehhez képest meg aztán végképp tudtuk értékelni a mi kis barátságos szállásunkat!
Szép lassan elkezdtem a csöveimet levedleni; először persze a katétertől szabadultam meg, aztán a műtét után három nappal AB kitépte az első hasi drént, másnap pedig a másodikat. Na, ha negatívat kellene írnom, akkor ez a bizonyos kitépéses sztori erre megfelelő volna; valahogy annyira durván fájdalmas volt az utolsó csövem eltávolítása, AB-nek nem volt egy kedves szava sem kivételesen, úgyhogy az eseményt követő, percekig tartó levegő után kapkodásom alatt nagy nehezen a tenyeremből felolvasott kérdéseimre is csak mérsékelten válaszolgatott, ami valahogy annyira rosszul esett, hogy egy órára megint visszamentem megbántott kisgyerekbe. Nade persze: ő egy sebész, aki nap mint nap emberek testébe kutuszkál, nyilván jobban értékelt volna egy általam tanúsított kőkeményebb magatartást a para helyett, ehhez mérten pedig lássuk be, maximálisan pozitív volt a hozzáállása, többször volt kedves, mint nem és különben is: a hosszát leszámítva a hasi sebem gyönyörű, aki látta, mindenki a csodájára járt. Ja, és még a májamból is kifaragta a daganatot. Úgyhogy köszönet mindenért dr. Szőrnek!
A csöveim ütemes ritkulásával egy ritmusban folyamatosan alkudtam le a kórházban töltendő napjaim számát, míg végül AB-vel kiegyeztünk egy szombati távozási időpontban. Szerintem nem rossz arány: hétfőn délelőtt 11-kor még a műtőben kiterítve feküdtem, szombaton ugyanekkor meg már a nővérem hazafelé fuvarozott... borzasztó szerencsés vagyok. Azt feltételeztem, hogy az itthoni lábadozás sokkal egyszerűbb lesz, mint a kórházi, de a rossz gondolatok, az elhatalmasodó depresszió szinte azonnal megtaláltak, ahogy betettem a lábam a lakásba. Ahogy fogytak a fájdalmas vérhigító injekciók, egyre inkább azt éreztem, hogy ittmaradtam az aprócska májammal, ami nem lesz képes megküzdeni a kemoterápia mellékhatásaival, azzal a vegyszerezéssel, amit egy porcikám sem kíván, amiben egyetlenegy részem sem hisz. Újra hagytam magam felnyársalni, de ez ki tudja, meddig képes elodázni az elkerülhetetlen végkifejletet. Itt vagyok megint testileg-lelkileg megnyomorítva és ahelyett, hogy azt érezném, hogy újabb lépéssel közelebb kerültem a szabadságomhoz, olyan, mintha még mélyebbre száműztek volna megint. Mindent megteszek, hogy AB májsebész által mondottaknak megfelelően "egészséges, fiatal csaj"-nak érezzem magam, de ezt az onkológus nevének puszta említése is szabotálja. Persze nem segített a pénteki varratszedés és a szövettan eredményének áttanulmányozása sem, ráadásul dr. Szőr sem volt most túl pozitív; szerinte az elkövetkezendő tíz évben folyamatosan ezzel kell majd foglalkoznom. Hihetetlen, hogy még egy év sem telt el és mennyi minden történt! Most szürreálisnak tűnik az is, hogy a műtét előtti hónapokban néha olyan boldog tudtam lenni. Tudom, hogy a változás és ezzel együtt a gyógyulás kulcsa is az én kezemben van, de borzasztó könnyen elbizonytalanodok, ha az orvosokat hallgatom. Vajon megérdemlem egyáltalán a második esélyt? Alkalmas vagyok az életre? Ilyenkor persze csak azt látom, mennyi minden elromolhat a testemben, mennyire bonyolult az egész szervezet, mennyi rossz dolog történhet vele... vissza tehát a totális materializmushoz.
Aztán elvánszorgok az iskoláig Picikémért és eszembe jut a műtét előtti péntek reggel, mikor csak arra tudtam gondolni, hogy a következő hétfőn már nem én kísérhetem el, és az elhatározás, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ilyen soha többet ne forduljon elő. Hogy én akarom felnevelni a lányomat, hogy az idei kihagyott farsang helyett ezentúl mindig ott leszek a beöltözésnél, amíg csak kell, hogy muszáj minden nap mellette lennem, amíg igényli, hogy mindent megtehessek azért, hogy boldog legyen. Aztán az is eszembe jut persze, hogy ez önmagában még mindig kevés lesz és akkor kezdek el a pozitív jövőképemen dolgozni. Mert valójában az is van nekem... csak néha elfelejtem. Endre ápolónak amúgy bizonyos szempontból teljesen igaza van: úgy kéne erre az egészre tekinteni, mint egy megfázásra. Ahogy jött, úgy el is múlik. Sőt, tulajdonképpen már el is múlt, hiszen kivettek mindent. Más kérdés, hogy az általam becélzott teljes szabadság ennél jóval komplexebb.
