Gyerekkoromban anyukám "bármit a gyerekekért"-mentalitásának köszönhetően mindig volt valamilyen háziállatunk. Többnyire egyszerre többféle is. Így nővéremmel szerencsénk volt megosztani a szobánkat gigantikusra megnövő házinyúllal, fejünkön pihengető papagájjal, angolkóros macskával, WC csészéből ivó kutyával, ostoba hörcsöggel, éjszaka újjákoló tengerimalaccal, egymást bekannibálozó botsáskákkal, a túlfertőtlenített homokaljzat áldozataivá váló akváriumi halakkal. Mégis az egyik legemlékezetesebb az a két mongol futóegér volt, akiket hiába hittünk egyneműnek, hamarosan - azaz napokon belül - az ő, az ő gyermekeik és az ő gyermekeik gyermekeik által generált, a forgácsban több rétegnyi alomban nyervogáló újabb és újabb egérnek követeltek otthont. Ugyanígy volt ezzel a június 10-én megkezdett kemoterápiám: az első 36 órában szelíden pislogva egy kis hidegérzékenységgel beérte, hogy aztán az elkövetkezendő napokban úgy szülessenek a különböző generációs mellékhatások, mint 30 éve a kisegerek. Egyik pillanatról a másikra. Csakhogy fémketrec híján sajnos ezek a testemben dúltak maguknak helyet, ahol csak tudtak.
A 48 órás kemoterápiám első etapjának 24. órájában kezdtem megnyugodni: az eredetileg tervezettekhez képest prímán éreztem magam, sőt, akár percekig el bírtam feledkezni a folyamatosan a vénámba pumpált szerről, apránként alábbhagyott bennem a mellékhatások utáni kutatási vágy, teret adva egyfajta unalomnak. A szerdai csatlakozást követő csütörtökön még vígan sétáltam be az onkológiára az újabb ambuláns kezelésemre, ami szerencsére sokkal rövidebb időre szegezett le, mint az előző napon. Még arra is volt erőm, étvágyam, hogy a gyógyszertári sopingolást követően a helyi hiperszupermarketben beszerezzek néhány élelmiszert ideiglenesen anyukámhoz helyezett főhadiszállásomra.
Az első megdöbbenés péntek reggel ért; miután a háziorvosom aszisztense előző napi telefonálásomkor jelezte, hogy hiába az adott szó, táppénzre csak akkor vesznek, ha bemutatom a kórházi papírjaimat, felkerekedésem során tapasztalnom kellett, hogy a mindösszesen hozzávetőleg 1430 méteres távolság megtétele komoly fizikai kihívást okoz. Nem volt ez másként, ami a visszafele utat illeti, így egy alkalommal meg is kellett pihennem a végtelennek tűnő távon. Ezzel egyidőben valahogyan kezdtem magamon kívül kerülni. Idegesítettek a hangok, a csend, a mozgás, a mozdulatlanság, fárasztott a fekvés és a járás, szédelegve közlekedtem, mint egy utolsó óráit élő, lelassult őszi légy, akinek a légycsapó gyakorlatilag a megváltással ekvivalens.
Gondolhattam volna persze, hogy a kétféle hányinger csillapító gyógyszer receptje nem véletlenül szól az én nevemre, de mégis, a 36. órában rámtörő egyre erősödő szagérzékenység, étvágytalanság, végül hányinger olyan váratlanul ért, mintha napokkal korábban nem pontosan ettől rettegtem volna olyan pokoli módon. Mire pénteken délután 2-re mehettem leszerelvényeztetni magam, már nem voltam benne egészen biztos, hogy jó ötlet autóval közlekednem, de tekintettel a tényre, hogy anyukám a lebetegedett Picikémmel bandázott, nővéremék pedig nem voltak éppen mozgósíthatók, hát valahogyan eljutottam az intézménybe. Valamit levettek a testemről, valamit rákötöttek, aztán betapasztották a branül ütötte lyukat, mintha csak egy kis horzsolás lett volna... de az, hogy mindez velem történik, valahogy csak nagyon messziről sejlett fel. Nem kívánom senkinek, hogy ezt a testen kívüliséget megtapasztalja... lehetőleg magamnak a legkevésbé.
Leparkolva a házunk mögött azon tűnődtem, hogy hogyan menjek így haza a kislányomhoz, aki nyilván arra számít, hogy három nap távollét után visszakapja azt az embert, aki szerdán reggel az óvodában elköszönt tőle. Hol van az az ember? Miért nem megy vissza ebbe a testbe? Hogyan megy vissza? Hogyan lesz elviselhető ez az érzés? Ki fog játszani Picikémmel? Én vagy csak a testem? Meddig fog ez tartani? Bárcsak azt írhatnám, hogy minden helyrejött, ahogy megölelhettem a lányomat... Megint a pokol mélyén voltam, ez a szenvedő és nagyon idegesítő test meg hol engedelmeskedett, hol nem, még a lélegzetvétel is nehezemre esett, bár próbáltam mindezt annyira leplezni, amennyire ez lehetséges volt.
Vártam az éjszakát, csak abban tudtam reménykedni, hogy az alvás mindent megold, másnapra mindenki visszakapja a maga Nóráját. A várakozás hamarosan rettegésbe csapott át; alig aludtunk el péntekre tekintettel közös ágyban Picikémmel, brutális szívtáji szorításra riadtam. Mintha egy szőrös deszka meredezett volna a mellkasomban, ami egy szoros övvel karbaöltve préselte össze a bordáimat is. Ez a soha nem múló, ciklikusan ismétlődő fájdalom uralta az egész éjszakát, amin képtelen voltam úrrá lenni, sem kezdetleges agykontroll-próbálkozásom, sem pedig autogéntréninges ismereteim, gyakorlataim nem segítettek. Szombat délelőtt lett már, mire rájöttem, hogy habár ez az egész rémálom fizikai tünetekkel indult, de könnyen lehet, hogy igaz, nem mutatkozott be, hivatalosan ezt hívják szorongásnak, amire gyógyírként ott lapult a hónapokkal ezelőtt kapott, eddig otthon nem alkalmazott frontin. Délutánra kicsit lakályosabbá vált újra a testem, még egy rövid játszóterezést is megengedhettünk magunknak.
A bélműtétem óta azt kell, hogy mondjam, hogy nem fájt igazán a hasam. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a boldog gondtalanságban lebegett az emésztőrendszerem, viszont leszámítva a varratokkal járó nyűgösködést és az operáció utáni hetek hasmenés-jellegű görcsölését, nem fordult elő megmagyarázhatatlan fájdalom ezen a tájékon. Nemúgy vasárnap, mikor végre feloldva a szorongásomat a reggel újabb nyavalyával indult és folytatódott: a bordám alatt-között olyan fokú érzékenység jelentkezett, hogy rendesen kiegyenesedni sem tudtam. Kellett pár óra, hogy belássam: szükséges egy fájdalomcsillapító, ami szerencsére meghozta a kívánt hatást.
12 óra elteltével pedig nőgyógyászati problémáim adódtak: kellően távol volt még a következő menstruációm időpontja ahhoz a véresnek tűnő folyástól, amit volt alkalmam megtapasztalni. Ilyen esetben nyilván kinek nem fordulna meg a fejében egy esetleges újabb áttét lehetősége? Fura mód én ezt elég hamar elvetettem, mert az NEM LEHET, hogy máris ilyesmivel kelljen szembenéznem, így (egyébként állatorvos) nővéremmel konzultálva inkább valami fertőzésre gyanakodva vény nélkül kapható szerekkel kezdtem kísérletezni.
Fenti tünetek sokasága azonban szépen leverte a tűréshatárom amúgy sem túl magasra tett lécét, így hétfőn utolsó mentsvárként emailben kértem az onkológusomat, Dr. Nyugalmat, hogy másnap fogadjon a sirámaimmal. Megint nem okolhatom azért, mert nem vette komolyan a kétségbeesésemet, és csak szerdára adott konzultációs lehetőséget; örök tanulság, hogy legközelebb azonnal telefonálnom kell, ha azonnal szeretnék valamit kicsikarni. Tüneteim nagy része szerdára egyébként oldódott, csak nőgyógyászati jellegű produkcióm hozta elő Dr. Nyugalom vészmadár énjét: "reméljük, hogy nem valami áttét". NEMIGAZ. Nem igaz, hogy bármi van, rögtön a legrosszabbra kell gondolni. Nem igaz, hogy nem lett volna elég annyit mondani, hogy menjek el egy nőgyógyászhoz és majd ő mond valamit. Nem igaz, hogy minden egyes találkozásunk a meglévőek mellett az újabb és újabb daganatok megjelenése lehetőségének víziójára csavarodik. Fura a viszonyom Dr. Nyugalommal. Tekintve, hogy minden morcogásom ellenére kedvelem, részemről olyan ez, mint egy plátói szerelem. Azt várom, hogy majd rájön, hogy milyen jófej vagyok, szeretni fog és többet nem szarat be még meg sem lévő nyavalyák érzékletes kivetítésével. Hát, még nem jött rá... úgyhogy még nem szeret. Úgy, ahogy nekem jó lenne, legalábbis biztosan nem.
A csütörtöki délelőttöm feláldozásával meglátogatott nőgyógyász kivételesen kedves és megnyugtató volt. Áttétet firtató kérdésemre megsimogatta a kezem és annyit mondott, erre még csak ne is gondoljak, akár a vastagbélműtét akár a kemoterápia is okozhatta ezt a vérzésnek alig látszó folyást. Úgy látszik, a női szakaszom is úgy véli, kicsit sok behatás érte mostanában a testemet...
Nem volt tehát más hátra, péntekre végleg visszaköltözhettem a testembe, olyannyira, hogy a hétvégén még egy mininyaralást is megengedhettünk magunknak Picikémmel a Balaton partján. Három napra majdnem visszakaptam az életemet, a kislányom pedig azt az anyukáját, akivel lehet úszni, játszani, bohóckodni, szóval ÉLNI!
