A bársonyfüggöny legördült, a taps elült... a nézőtér műtő kiürült. A sikeresnek mondott vastagbélműtétem utáni estén érzett eufórikus boldogságom a következő napra fájdalommal lesúlyozott kiszolgáltatottságérzetbe merült, lehúzva a pokol fenekére.

A műtét másnapján felhangzó 4.23-as ébresztő már jócskán ébren talált. Vártam, hogy valakivel szót válthassak, hiszen hiába éltem túl a műtétet egész flottul, ami után a családom szerint furcsamód jó bőrben voltam, mégsem mondott senki hozzáértő semmit az állapotomról. A sebész a műtőben nyilván elköszönt tőlem egy időre, a nővérkék pedig ott tették a dolgukat, ahová legerőszakosabban hívták őket - tehát nem a mi szobánkban. Mint a kisgyerek egy rossz álmokkal terhelt éjszaka után az anyukájának, úgy megörültem, mikor 5 óra körül lázmérővel közelítettek felém. Még nagyobb boldogságot okozott, hogy valóban velem foglalkozva segítettek felülni, sőt sétálni pár lépést. Viszont ezzel egyidőben jött a megdöbbenés: belőlem valóban 6 db felszerelvényezett cső lóg ki, amik akkor sem tűnnek el, ha oldalra fordulok/felülök/felállok/sétálok. Meg kellett tanulnom, hogy mielőtt bármilyen hasonló eredményekkel kecsegtető mozgásba belevágnék, a jobb oldali szerelékeimet fel kell csoportosítanom az ágyra, felállás előtt pedig a három-három "kiskutya" pórázát kell erősen megmarkolnom, nehogy megszökjenek.

Aztán jöttek a továbbiak: alul tényleg két cső volt, és ami nem a katéter, azt bizony erős öltésekkel a fenekembe varrták. Hamarosan a nővérke egy fecskendővel közelítve felém közölte, hogy olyannyira funkcionális ez a cső, hogy azon minden nap kétszer bemosást kell kapnom, egészen addig, amíg vagy magától ki nem fordul belőlem ez a szerkezet vagy pedig amíg el nem hagyhatom a kórház területét. A gondolat, hogy talán még egy hétig ezzel a fenekemből kilógó rendszerrel kell megosztanom a testemet, eléggé megviselt.

Az elszállt vénák helyére fájdalmas és olykor sikertelen szúrások árán újabbak készültek, hogy a megfelelő tempóban és rendszerességgel adagolják az ilyen-olyan szereket. Beszippantott tehát a csövek-szúrások-fájdalom-kiszolgáltatottság spirálja, amelyben egyetlen megnyugtató kép a mennyezetre szerelt működésképtelen tv és az infúzióból ütemesen csöpögő folyadék látványa volt.

Az elkeseredettség-hullámot néha csendesítette a sebész megjelenése, aki hozzám intézett egy-két szavával néhány perc valódi nyugalmat tudott biztosítani; azon kívül, hogy megmentette az életemet, volt kapacitása pár tőmondattal a lelkemre hatni, amiért mindig hálás leszek neki. Felbukkant olykor egy-egy olyan nővér is, aki türelmével és empatikus hozzáállásával sokat könnyített kétségbeejtőnek tűnő helyzetemen. Aki megjárta az egészségügy fekvőbeteg bugyrait, minden bizonnyal csak megerősíteni tudja, hogy milyen emberfeletti munkát végeznek. Még az is helytáll, akiben az embertársai iránt érzett szeretet az évek múlásával exponenciálisan csökkent, azokról meg végképp nem beszélve, akik napi 12 órában még mindig szívüket-lelküket beleteszik a gondozásba.

Nameg ha már egészségügy, ott volt nekem főorvosZoli is, aki zseborvossá avanzsálva magát naponta érdeklődött az állapotomról telefonon, amire a hullámhegyeimnek és völgyeimnek köszönhetően hol nevetve, hol zokogva tudtam reagálni. Viszont ez a független "orvosi konzultáció" borzasztóan fontos mankót jelentett számomra, szerintem pl ha ő nincs és nem szól oda a nővéreknek, akkor a katéterem még most is be lenne építve... a dolog lelki oldaláról nem is beszélve. Néhány hete mondtam is neki, hogy összeírhatná a kívánságlistáját, hogy valahogyan viszonozni tudjam neki azt a sok jót és segítséget, amit kvázi idegenként tőle kaptam. Nemis tudom, mi lett volna velem nélküle.

Bárhogyan is, felülemelkedve a brutális hullámvölgyeimen, napról-napra, percről-percre minden idegszálammal azon voltam, hogy ha csak egy folyósókörnyivel, ha csak egy levedlett orrszondányival, vagy kikerült két szerelvénnyel, de közelebb kerülhessek a szabadulásomhoz. Hiszen rá kellett jönnöm, hogy csöveim fogságában vergődve kislányom nem látogathat meg a kórházban, kénytelen voltam tehát én annyira sietni haza, amennyire ez emberileg, fizikailag lehetséges.