Nem állítom, hogy a sikeresen abszolvált vastagbélműtétemet követő hazatérésem első időszaka a boldog gondtalanság állapotában telt, de mégis kezdett egy kis biztonságérzetem kialakulni saját fizikai kvalitásaim tekintetében, ahogyan igyekeztem behozni a közös játékokat illető tetemes lemaradásomat a lányommal. A családom hatékony segítségének köszönhetően formálódott tehát egy valamiféle menetrend a hétköznapokban, ami további mankókkal szolgált alapesetben bizonytalanul lebegő lelkiállapotom tekintetében.
Persze az engem kitámasztó, igazából még mankónak sem nevezhető pálcikák nagyon gyenge lábakon álltak. Ott volt pl. Dr. Nyugalom, az onkológusom műtét előtti terve: a vastagbéldaganat kikanyarítása után 5-6 hétig békén hagynak regenerálódni, aztán megkezdik a biológiai- és kemoterápiát, hiszen a májon lévő daganat megléte szükséges az előbbi kezelés biztosíthatóságához. Valamilyen oknál fogva úgy tűnt, olyan erősen kell szorítani és semmi esetre sem elengedni ezt az áttétet, hogy akkor szóba sem került, hogy a vastagbélműtétem után azonnal kikapnák a májam egy részét. Vagy csak nem akartam meghallani. Mindenesetre Dr. Nyugalom a varratszedés napjára invitált át a maga kórházi épületébe, ami egészen pontosan azt jelentette, hogy reggel 7 órára készenlétbe helyeztem a hasamat cérnátlanításra, ami 8.08 perckor realizálódott, ezt követően pedig volt alkalmam mindösszesen 2 óra 54 percet várni a már említett, engem megtámasztó pálcika laza mozdulattal történő kirúgására. Eleve fáradt voltam és nyűgös, mire bejutottunk a rendelőbe, de (amúgy is!) derült égből villámcsapásként ért az újabb ukáz: keressük fel Budapesten XY májsebészt, hogy esetleg időpontot adjon a következő, immáron a májamat érintő kaszabolásra. Máris?!? 2 óra 54 perccel ezelőtt vették ki a varrataimat, alig álltam a lábamon, hogy lehet most arra gondolni, hogy az újabb szikevágás akár csak hetekre van tőlem?! Hogyan lehet az, hogy két hét alatt szélirányváltozás történt az onkológián és mégsem kell a májamon a daganat?! Eddig annyira ragaszkodtunk hozzá, még az együlésben történő műtét lehetőségét is elvetettük csak azért, hogy kaphassam a biológiai terápiát... Nem értettem semmit, de képtelen voltam értelmes kérdést megfogalmazni, ennyi elég is volt, hogy összeomoljak.
Tény, hogy világ életemben eséllyel pályázhattam volna a világ legrugalmatlanabb embere címre, de ahelyett, hogy ez a betegségemmel egy időben javult volna, a helyzet még a korábbiaknál is súlyosabbnak bizonyult. Persze a kétségbeesett embert könnyű kiborítani, még akkor is, ha kétségtelenül nem volt ez célja senkinek.
Igazodva az új irányokhoz lecsitítottam a lelkemet, néhány nap alatt elfogadtam, hogy az eddig műthetetlennek elkönyvelt májam hamarosan rákmentesülhet. Megerősítgettem tehát a kirúgott támasztékomat, megláttam a szélfújásváltozás előnyeit, már-már vártam az operációt. Megvolt az időpont, amikor XY májsebész fogadja a hozzám hasonlókat, de előtte két nappal - nyárra tekintettel - odatelefonáltam, hogy biztos rendel-e; megnyugtattak, hogy szeretettel várnak, így a tágabb családot is mozgósítva fuvart szereztünk, boldog-boldogtalan igyekezett megint hozzám és a betegségemhez igazodni. Ehhez képest a kitűzött nap előtt 24 órával Dr. Nyugalom email-ben tájékoztatott, hogy mégis szabadságra ment az orvos, csak két hét múlva próbálkozhatok találkozni vele...
Puff... újabb laza rúgás. Támaszték gyors megkeresése és visszaillesztgetése után lemondtuk a nehezen megszervezett fuvart, és közös programok tervezgetésébe kezdtünk Picikémmel. 36 óra múlva újabb email érkezett Dr. Nyugalomtól: mégis helyettesíti egy AB nevezetű orvos XY-t, úgyhogy az eredetileg tervezett szerda helyett pénteken várnak Budapesten.
Puff-puff-puff... Folyton azon tűnődöm, hogy ha rugalmasabb lennék, ez az egész betegség talán egy fokkal könnyebben viselhető lenne, de hiába próbálok foggal-körömmel lazulni (árulkodó ellentmondás), képtelen vagyok a gyors újratervezésre. Szerencsére a családom mindent megtesz, most is ők rázódtak bele hamarabb az ismételt változtatásba, némi kreativitással pedig a lányommal megbeszélt programot - ugyan más időpontban - abszolválni tudtuk.
Elkeseredett, totálisan elbizonytalanodott, kiszolgáltatott lelkiállapotomban viszont egyre világosabban kirajzolódott előttem, hogy mi a borzasztóan zavaró Dr. Nyugalom kétségtelenül kedves és készséges személyében. Hiába kutattam az emlékeimben az első találkozásunk óta lebonyolított 4-5 megbeszélésen elhangzottakat újra lejátszva: SOHA. SEMMI. BIZTATÓT. NEM. MONDOTT. Nem vártam persze tőle, hogy a sebészhez hasonlóan minden egyes randinkkor elmondja, hogy meggyógyulok (bár kétségtelenül jól esett volna tőle is legalább egyetlen egyszer hallani), de a támasztékaim folytonos, akaratlan kirugdosásaival párhuzamosan a lelkem üvöltött egy cserébe várt jó szóért. Mindig csak a tényeket sorakoztatta hidegvérrel egymás után és inkább a negatív lehetőségeket vázolva borzasztó naturálisan ismertette az előttem álló hol ilyen-hol olyan szélirány alapján meghatározott vizsgálatok, kezelések egymásutániságát. Cseppnyi pozitív víziólehetőséget sem hagyva a gyógyulásomban bízó képzeletemnek, nagyon hamar megtudtam pl, hogy a betegség már a TELJES TESTEMBEN JELEN VAN, tehát ehhez mérten számítani kell majd újabb és újabb áttétek megjelenésére... Úristen... Szerintem pedig minden betegnek joga van elhinni, hogy meggyógyulhat. Mert minden betegnek van esélye meggyógyulni. És csak erre szabad gondolni. Csak erre szabadna gondolni... Hiába próbáltam egyik találkozásunkkor kiugrasztani a nyulat a bokorból, csak annyit értem el, hogy megnyugtatott, nem hiába csinálom végig ezt az egészet, mert teljesen értelmetlenül nem tenne ki ennek, de a virtuális hátsimi után a további áttétek megjelenését firtatva azért csak odavágott egy fájdalmasat. Kénytelen leszek beletörődni, hogy ő ilyen, és bár rendületlenül ő jelenleg az egyetlen személy, aki kompetens a rákbetegségem kezelésének tekintetében, mégsem szabad tőle várnom a biztatást.
Aggódtam a budapesti AB májdoktor életkora miatt; nevezetesen túl fiatalnak ítéltem meg a fotója alapján, és bár hiába kedvelem az új generációt, mert feltételezem, hogy nagyobb lelkesedéssel és még talán emberbarátabb lelkiállapottal állnak a betegeikhez, egy sebésznél mégis a nagyobb tapasztalatra szavaznék. Találkozva azonban AB-vel rájöttem, hogy a szimpátia sokkal fontosabb az életkornál; mindazt a megerősítést és biztatást, amit Dr. Nyugalom nem tudott megadni másfél hónap alatt, ő másfél perc alatt pótolta. Örülnék, ha ő vágná fel a hasam.
Erre a bizonyos hasfelvágásra azonban még várni kell legalább négy kemoterápiányit... Az új szélirány tehát Budapest felől fúj: igaz, AB doktor szerint a vastagbélben és a májban lévő daganatot ki lehetett volna venni egyszerre, de miután nem így történt, megítélése alapján nem hagyhatnak vegyszerek nélkül a két műtét által igényelt időtartam idejére. Vissza tehát az alapokhoz... és a rettegéshez: ha eddig nem is voltam rákos, most már biztos az leszek a kezelésektől...
És különben is: hogyan magyarázzam ezt el az én Picikémnek?!
