Többnyire nem tulajdonítok nagy jelentőséget az év végéknek; hiába kutatok az emlékeimben, nemigen találok egyetlenegy betartott vagy megszegett fogadalmat sem, hiszen azt már Eckhart Tolle óta belátom, hogy a legjobb pillanat a változtatásra az éppen most - legyen az december 31. vagy éppen május 7. Különben is: ha már értékelést tartanék, sokkal inkább a születésnapomhoz kötném, de idén most ez is másképp van, mint eddig, annál is inkább, mivel még a 2019-es évből is van hátra jónéhány nap...
Hogy most miért is érzem, hogy összegeznem kellene bármit? Magam sem tudom. Persze ennyire mozgalmas időszakom aligha volt még, és tulajdonképpen egy éve biztosan tudom, hogy valaminek muszáj történnie, különben hamarosan vagy az elmegyógyintézet lakóit boldogíthatom, vagy a föld alatti kukacokat. Mert szarul mentek a dolgok, gyakorlatilag tarthatatlanul. Az, hogy az önsorsrontás szobrát még nem mintázták meg rólam, csak annak köszönhető, hogy túl sok embertársammal vetélkedünk azért, hogy méltóak legyünk rá... de a 365 nappal ezelőtti Nóra még minden kétséget kizáróan esélyes lett volna az ilyetén megörökítésre.
Persze tagadhatatlan tény, hogy a május óta eltelt időm legnagyobb részét az tette ki, hogy a fejembe beköltözött ilyen-olyan orvosok hangját elnémítva elhiggyem, belássam, hogy ez a betegség pontosan az az ugródeszka, amire szükségem volt. Mert semmi más nem tudott volna kilökni a mocsárban lubickolásból, túlságosan régóta tobzódtam már benne, tulajdonképpen észre sem vettem, hogy más világ is létezik. Imádtam elégedetlenedni, morcogni, hibáztatni, sajnáltatni, aggódni, félni... pontosabban az ezektől eltérő érzések alig-alig tűntek ismerősnek. Ez alól talán egyetlen kivétel volt, a lányommal való kapcsolatom, amire persze messziről sem mondhatjuk, hogy mentes a függőségektől, és az optimumon fut, de a feltétel nélküli szeretet, elfogadás, 100%-os figyelem az első pillanattól kezdve megvolt. Tudom, ezerszer írtam már, de teljesen biztos vagyok benne, hogy az, hogy még felülről szagolom az ibolyát - amit napjainkban gyakorlatilag meg is tettem az utcánkban -, csak Picikémnek köszönhető. Viszont mint kiderült, a huzamosabb - legalább további 50 évre tervezett - túlélésemhez kevés lesz. Úgyhogy minden egyes napom minden tudatos másodpercében azon vagyok, hogy olyan új emberré váljak, aki lehetőleg nyomokban sem emlékeztet a réginórára - aki mellett kétségtelenül nem volt szükségem egyéb kézzelfogható ellenségre.
A hitrendszerem megreformálása - vagyis inkább jótékony megalapozása, kialakítása, megszilárdítása - a legkeményebb feladatom. De talán támaszkodhatnék - ha már épp a karácsonynál tartunk amúgy is - arra a gyerekkori meggyőződésemre, hogy az "embervilágtól" függetlenül is létezik egy erő - annak idején történetesen szürreálisan csecsemő Jézuskaként bemutatva -, ami vagy aki a cselekedeteimtől, külső-belső milyenségemtől, teljesítményemtől függetlenül annyira szeret, hogy még ajándékot is rak a karácsonyfa alá. Mert végülis erről van szó; hogy van valami - univerzum vagy mindenség vagy végtelen szeretet vagy bármi - , amihez kapcsolódva viszonylag boldogabb, sikeresebb, nameg nem utolsó sorban hosszabb életet lehetne abszolválni. Csak az a dolgom, hogy jól fogalmazzam meg a kéréseimet, hogy ne úgy járjak, mint 6 éves koromban, amikor barbiházat kértem, de csak egy babaágyat kaptam... Persze jelen esetben kérhetnék még plussz 100 egészségesen-boldogan-csodásan eltöltött évet és várhatóan akkor sem lennék nagyon durcás, ha csak 60 lenne belőle.
Hogy ki tudom-e őszintén jelenteni, hogy hálás vagyok? Néha határozottan igen; képes vagyok megköszönni a lehetőséget, amit a változásra kaptam, nameg barátsággal tudok gondolni a környezetemre. A köszönetnyilvánítási listám első sorai után - amik kétségkívül a családom tagjait illetik - feltétlenül feltüntethetőek a barátaim, kollégáim, de még azok a nem kevéssé negatív felhanggal emlegetett, ilyen-olyan hallucinációkat generáló orvosok is, akik gyakorlatilag nyolc hónapja próbálják - így vagy úgy - szervezni az életemet. Szóval kösz mindent, azon leszek, hogy jövőre már a rólam mintázott boldogság szobra ott pompázzon valamelyik település főterén. Bár talán az is elég lesz, ha az élő példány itt díszeleg a szobában, pont mint MOST.
