Többnyire nem tulajdonítok nagy jelentőséget az év végéknek; hiába kutatok az emlékeimben, nemigen találok egyetlenegy betartott vagy megszegett fogadalmat sem, hiszen azt már Eckhart Tolle óta belátom, hogy a legjobb pillanat a változtatásra az éppen most - legyen az december 31. vagy éppen május 7. Különben is: ha már értékelést tartanék, sokkal inkább a születésnapomhoz kötném, de idén most ez is másképp van, mint eddig, annál is inkább, mivel még a 2019-es évből is van hátra jónéhány nap...

Az elmúlt hetekben minden erőmmel azon voltam, hogy attól a bizonyos birkanyájtól, ami a daganatos megbetegedés diagnózisát egyenlővé teszi a gyors halál ítéletével, elszakadjak, viszont ezzel egyidőben az orvosok, a környezetem, mint a vérszemet kapott, szagot fogott terelőkutyák minden idegszálukkal arra törekedtek, hogy az eltévelyedett jószágot visszaugassák a csapatba. Ahová hitük és tapasztalatuk szerintük tartozik.

Egyre inkább belátom, hogy az élet mindig arra a tézisre ad megerősítést, amiben az ember a leginkább hinni tud. Így aztán ahogyan májusban a gondolatban már hónapok óta ezerszer megrendezett temetésemnek megfelelően egyből áttétes vastagbéltumorral indítottam a daganatos betegségem történetét, úgy most valahogy minden olyan simán és zökkenőmentesen megy felfelé, fejlődik, hogy végre igazán kezdek szorosabb barátságot kialakítani saját magammal. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni; elég egy tűpontosan az elképzelteknek megfelelően celebrált pesti orvosi vizit vagy a pénteki lélekállítás utáni napon érkezett, nem várt "jel".

Jelenleg azon dolgozom, hogy levetkőzzek magamról minden ítélkezést és eltávolodjak a sztereotípiáktól, azonban a daganatos betegségem okán megismert orvosok olykor annyira különböző tükröt tartanak a problémám elé, hogy képtelenség megállnom, hogy egyes irányultságú gyógyítókkal magasabb, másokkal pedig alacsonyabb fokú szimpátiát kialakítva bekategorizáljam őket.

Daganatos betegségemre sokáig úgy tekintettem, mint egy onkológiai egyszeregyre; fel sem merült bennem, hogy a testem által felvetett problémát máshonnan megközelítve az eredmény esetleg kettő is lehet vagy akár mínusz három. Május végén pl, mikor a remek szakembereket felvonultató onko-team kitalálta a jövőmet, eszembe sem jutott kétségbe vonni a döntésüket, hiszen Dr. Nyugalom megrendíthetetlen magabiztossággal kijelentette, hogy bárkit megkérdeznék, mindenki az általuk kínált kezelési tervet javasolná. Hidegvérű stílusa valójában még azt a nyugtalanító érzést is sikerrel elsöpörte bennem, miszerint a sorsomról döntő bizottság nem tudott felvonultatni egyetlen sebészt sem...

Világéletemben nyitott voltam az ezoterikus gondolatokra, huszonéves korom óta néha fellángolva egy-egy pszichológussal folytatott beszélgetés után beszereztem néhány lelkesítő könyvet, de valahogy hiába éreztem át pl Eckhart Tolle minden egyes szavát, több aha-élménnyel az olvasás közben, a hétköznapjaimba nem tudtam beépíteni a "tanultakat". Szóval a tény, hogy lenne mit fejleszteni a személyiségemen, az igény, hogy változtassak az alapvetően pesszimista szemléletemen nem volt újkeletű, viszont a döntésképtelen tehetetlenség az utóbbi években már olyan súlyosan lenyomott, hogy tulajdonképpen nem is történhetett volna semmi másként, mint ahogy volt; mivel önmagam tehetetlenül szenvedve viseltem a hétköznapokat, hát a betegség lökött ki a mocsárból... persze először alaposan, minden eddiginél jobban meg kellett merítkeznem benne.

Valahogy úgy képzelem, hogy ha valaki örvénybe keveredik, akkor az egészen addig tehetetlenül rántja le, amíg el nem éri a talajt. És ha nem fullad meg addig, akkor onnan van esély elrugaszkodni felfelé. De lehetőleg egy teljesen más irányba, mert ellenkező esetben az ember visszatér ugyanoda, ahonnan elindult... Azt hiszem, a negyedik kemoterápiám után volt szerencsém megtalálni az örvényem alját.

Na, tessék, megint az egerekkel jövök... Pedig nem tartoznak a kedvenc állataim közé, de ezt talán jól példázza eddigi hasonlataim halmaza; ahányszor a számra veszem a nevezetes rágcsáló nevét, csakis negatív értelemben teszem. Nem tehetek róla; olybár tűnik, hogy a nem kívánatos gyógyszermellékhatásokra nem tudok jobb példaképet találni.

Dr. Nyugalom tagadhatatlanul számtalanszor elmondta, hogy dacára a daganatos megbetegedésemnek, éljem az életemet tovább, mint minden más ember, de valahogy a kéthetente 48 órára rám kerülő vegyszer ezt a bizonyos életet eléggé megnehezíti, a napokig kifektető mellékhatások pedig ideiglenesen szinte teljesen el is lehetetlenítik. Persze mindent megteszek egyrészt azért, hogy hamar visszatérjek önmagamba, másrészt pedig, hogy a megmaradó időmben olyan dolgokkal foglalatoskodjak, mint bárki más, mégis valójában nehéz a totál kicsinált agyonkemozott roncsból egyik pillanatról másikra réginórát faragni, aki még ráadásul anyukaként is helyt tud állni. Pokolinehéz.

Gyerekkoromban anyukám "bármit a gyerekekért"-mentalitásának köszönhetően mindig volt valamilyen háziállatunk. Többnyire egyszerre többféle is. Így nővéremmel szerencsénk volt megosztani a szobánkat gigantikusra megnövő házinyúllal, fejünkön pihengető papagájjal, angolkóros macskával, WC csészéből ivó kutyával, ostoba hörcsöggel, éjszaka újjákoló tengerimalaccal, egymást bekannibálozó botsáskákkal, a túlfertőtlenített homokaljzat áldozataivá váló akváriumi halakkal. Mégis az egyik legemlékezetesebb az a két mongol futóegér volt, akiket hiába hittünk egyneműnek, hamarosan - azaz napokon belül - az ő, az ő gyermekeik és az ő gyermekeik gyermekeik által generált, a forgácsban több rétegnyi alomban nyervogáló újabb és újabb egérnek követeltek otthont. Ugyanígy volt ezzel a június 10-én megkezdett kemoterápiám: az első 36 órában szelíden pislogva egy kis hidegérzékenységgel beérte, hogy aztán az elkövetkezendő napokban úgy szülessenek a különböző generációs mellékhatások, mint 30 éve a kisegerek. Egyik pillanatról a másikra. Csakhogy fémketrec híján sajnos ezek a testemben dúltak maguknak helyet, ahol csak tudtak.