Egyre inkább belátom, hogy az élet mindig arra a tézisre ad megerősítést, amiben az ember a leginkább hinni tud. Így aztán ahogyan májusban a gondolatban már hónapok óta ezerszer megrendezett temetésemnek megfelelően egyből áttétes vastagbéltumorral indítottam a daganatos betegségem történetét, úgy most valahogy minden olyan simán és zökkenőmentesen megy felfelé, fejlődik, hogy végre igazán kezdek szorosabb barátságot kialakítani saját magammal. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni; elég egy tűpontosan az elképzelteknek megfelelően celebrált pesti orvosi vizit vagy a pénteki lélekállítás utáni napon érkezett, nem várt "jel".

Dr. PÁ-val, az új onkológusommal az első találkozásunk után abban maradtunk, hogy minden követ megmozgat majd, hogy még december előtt kaphassak egy mr vizsgálat időpontot. A megbeszélteknek megfelelően azonnal drótpostáztam neki az eddigi fontosabb papírjaimat és vártam a reakcióját, ami történetesen a napok erőteljes pergésével sem érkezett. Családom nyomására, maximális idegenkedésem ellenére, a hétvége elmúltával vad telefonálgatásba kezdtem; a 8. nem fogadott hívásomat követően a doktornő végre visszaszólt; majd akkor mehetek vizsgálatra, ha valaki - ki tudja, mikor - visszamondja az időpontját. Mivan??? Öt nappal azelőtt még, a maga visszafogott onkológusi módján, mini pánikrohamot kapott annak hallatán, hogy augusztus vége óta nem avatkoztak a testembe, most meg hirtelen elengedtük a gyeplőt, és ha soha nem szól senki, hogy nem kívánja a neki kirendelt vegzálásnak alávetni magát, akkor nemis érdekes az egész... Hogy igazából mit éreztem a csodálkozáson kívül? Tulajdonképpen megnyugodtam volna, ha nővérem a hír hallatán - de igazából már előtte is - nem kezd el jószándékú idegbetegként maszekidőpontot szervezni nekem.

Fura ez a betegség különben: sokan azt mondják, hogy évek alatt fejlődik ki, sok idő kell, hogy átvándoroljon ide-oda, de mégis: miután felállítják a diagnózist, hirtelen mindenki elkezd kapkodni, okkal vagy ok nélkül rohangászni, mint pók a falon, mintha a puszta szembenézéstől a daganat terjedése - bumm, begyújtva a rakétákat - fénysebességre kapcsolna. Mindez - és tulajdonképpen minden egyéb más is - valójában azt a teóriámat erősíti, miszerint ez az egész lelki okokra vezethető vissza és nyilván, ha bárki emberfiával közlik a nagy valószínűséggel végzetes kimenetelű betegség diagnózisát, erősen hipnotizált állapotban elkezd rohamtempóban menetelni az orvosilag neki szánt végzete felé. Nade ebből a birkanyájból már kiléptem és nem is szándékozom újra felvételizni.

Viszont az mr-időpont-mizériám számszerűsített végeredménye - az ismételt kétségbeesés és bizonytalanság kerülőútjain túl - persze az, hogy végülis november 18-án mehetek Budapestre, mert Dr. PÁ gépezete - köszönet érte - mégis felébredt. Az, hogy égi jel gyanánt mennyire veszem komolyan, hogy a mai napom gyakorlatilag a laborbeutalómnak megfelelő vérvétel minden eszköz bevetésével történő kiharcolásának jegyében telt, még nem tudom. Inkább talán arra összpontosítok, hogy tegnap viszont pontosan olyan zökkenőmentesen sikerült abszolválnom a Dr. PÁ-val megbeszélt randinkat, mint ahogyan elképzeltem, sőt, hazafelé még a vasútállomáson sem kellett várakoznom a járatra, amire a saccolt jegyem szólt. Működik ez, ha akarom!

Ami a fentieken túl viszont sokkal érdekesebb az az, ami múlt hét végén történt. Régóta szerettem volna eljutni egy - napjainkban oly divatos - családállításra, de eddig valami mindig elszabotálta a törekvéseimet. Főként én magam. Először is túlzottan misztikusnak tűnt az egész, másodszor pedig sok aggodalom volt bennem, hogy idegen emberek konfliktusainak feloldását én hogy tudnám segíteni szereplőként, és nyilván a fordított esetet gondolatban rekonstruálva meg még inkább feltámadtak a kétségeim. Most viszont Viola személye kellő motivációt és egyfajta garanciát adott, így a péntek estémet 15 másik ember társaságában lélekállításon töltöttem. Döbbenetes élmény volt, mindenkinek nagyon ajánlom, főleg a kétkedőknek, hitetlenkedőknek és hezitálóknak. Engem igazából abban a pillanatban tudott meggyőzni, amikor az egyik résztvevő életének főszereplőjévé válhattam; egy percet sem kellett gondolkoznom, hogy merre lépjek, mit csináljak, mit mondjak, úgy jöttek az érzések, mintha az egész rólam szólt volna. Hálás vagyok az élményért, mert ez is csak egy megerősítést adott, hogy az univerzum az összes energiájával együtt nagyon működik és értünk van.

Erre már csak rátett egy lapáttal a szombati iskola, ahol a beígért tanulástechnikai képzés helyett hasonló gondolatokkal találtam magam szemben, mint amivel az utóbbi két hónapban ismerkedek... vajon mennyi esély volt rá, hogy egy ettől totálisan eltérő tematikájú OKJ-s képzésen szóba kerüljön a kvantumfizika, az egyén és a gondolatok teremtő ereje? Mennyi volt a valószínűsége, hogy az oktató puszta szívbéli jóságból felajánlja a segítségét nekünk, mint holisztikus gyógyító? Fantasztikus élmény volt.

Tudom, hogy unalmas, de nem tudok mást tenni, mint hogy folyton megköszönöm ezeket a megerősítéseket. Mert ezek - szemben az orvosi vizitációkkal, hagyományos trendekkel - valóban MEG/ERŐSÍTENEK. Végre tényleg elhiszem, hogy olyan új emberré válhatok, aki minden szempontból egészséges és okkal vagy ok nélkül tökboldog.