Nem tudom, más hogy van vele, de én hiába fogtam fel kvázi ép ésszel - talán még május 7-én nem is, de a következő napokban már biztosan - a daganatos diagnózisom jelentését, mégis úgy voltam vele, hogy mivel műtétje bárkinek lehet, dokihoz járni megszokottnak mondható még az egészen egészséges emberek körében is, így - hiába számítottam rá, tartottam észben, de mégis - derült égből villámcsapásként ért az első kemoterápiás kezelésem pontos időpontja. Azt gondoltam, hogy te jóságos ég, efféle vegyszert tényleg csak tumoros betegek kapnak!... most tesznek rákossá!... hiszen eddig jól voltam, kezdtem komfortosabban mozogni a műtött hasammal, úgy éreztem, hogy mindjárt meggyógyulok. Most, hogy már jobban vagyok NEM AKAROK RÁKOS LENNI! Így nem akarom azt a szert sem, amitől annak fogom érezni magam... Szóval a feladat adott volt: 5 nap állt rendelkezésemre, hogy ezen az érzésen  úrrá legyek és mégis valahogyan eltűrjem a rám váró kezelést.

Nem állítom, hogy a sikeresen abszolvált vastagbélműtétemet követő hazatérésem első időszaka a boldog gondtalanság állapotában telt, de mégis kezdett egy kis biztonságérzetem kialakulni saját fizikai kvalitásaim tekintetében, ahogyan igyekeztem behozni a közös játékokat illető tetemes lemaradásomat a lányommal. A családom hatékony segítségének köszönhetően formálódott tehát egy valamiféle menetrend a hétköznapokban, ami további mankókkal szolgált alapesetben bizonytalanul lebegő lelkiállapotom tekintetében.

Vastagbélműtétem utáni kórházi tartózkodásom során rá kellett jönnöm, hogy még a legjobban várt búcsú is hordoz magában valami szomorkás fényt. A pár nap alatt totálisan beszűkült tudatállapotomban elkezdtem ragaszkodni a mennyezetre szerelt, működésképtelen televíziókészülék látványához, a vénámba kötött infúzió megnyugtató csöpögéséhez, a nemevéshez, a nemiváshoz, a sebészeti osztály könnyen kiismerhető menetrendjéhez, és az ezekhez óhatatlanul társuló morcogásaimhoz. Mi lesz velem, ha mégis hazamehetek június 20-án?!

Abban biztos vagyok, hogy a legideálisabb beteget nem rólam mintázták. Az átlagnál minden bizonnyal többet parázok, és ennek sajnos a kívántnál jóval gyakrabban sikerült hangot adnom a vastagbélműtétem miatt véghezvitt kórházban tartózkodásom során. De bárhogy is nézek így utólag egy-két szituációt megszépítésre hajlamos távolságból, hiába minden tiszteletem az egészségügyben dolgozóké, mégsem tudom elfelejteni, hogy alkalmasint bedrogoztak vagy kevésbé jótékonyan a benntartózkodásom 7. napján megfeledkeztek az egyetlen gyógyszerallergiámról.

A bársonyfüggöny legördült, a taps elült... a nézőtér műtő kiürült. A sikeresnek mondott vastagbélműtétem utáni estén érzett eufórikus boldogságom a következő napra fájdalommal lesúlyozott kiszolgáltatottságérzetbe merült, lehúzva a pokol fenekére.

Vastagbélműtétem okán véghezvitt kórházba vonulásom, majd oda történő befogadásom egyik jelképes eseménye volt a kórházi karszalag rögzítése. Új idők járnak már itt kéremszépen; sehol egy név, sehol egy dátum, csak vonalkód és szám. Viszont a rabosításom egyik legtalálóbb megjegyzése is ehhez a szalaghoz fűződik, mikoris véna után kutatva Emília nővér a műtét utáni 4. napon letépte rólam, ezen érzett aggódásomat úgy oszlatva el, hogy már vége az operaelőadásnak, nincs rá szükségem.

Valójában a májusban kinyomozott májáttétes vastagbéldaganatom kapcsán már az ilyen-olyan vizsgálatok okozta tortúrák során úgy éreztem: én már eleget voltam rákos, ez már most több nyűg volt, mint amire az én kényes, tűfóbiás szervezetem fel van készülve, eleget vezekeltem, most jöhet az új, egészséges életem. Sajnos ez ugyebár nem kívánságműsor, tehát igyekeztem annak örülni, hogy rekordhamar kaptam bélnyúzás-időpontot a város legjobbnak tartott sebészéhez.

Május 7-től néha vonszolva, néha rettegve, néha apatikusan, néha magamra erőltetett optimizmussal haladtam végig a vizsgálatok - vérvételek, sebészi, onkológusi konzultációk, CT, PET-CT - csak nekem kikövezett útján, hogy május 28-ra, az MR-hez érjek megpihenni.

Biztonsággal mondhatom, hogy ha egyszer az ember - pláne a nóraember - allergiás lesz egy vizsgálat során használt kontrasztanyagra, akkor az elkövetkezendőkben már szinte nem is az eredmény tartja izgalomban a következő nagygépes randevún, hanem az ereibe fecskendezett szer hatása.

Valójában rengeteg előnye van, ha az emberről kiderül, hogy rákos; hirtelen nemcsak a közvetlen környezete lesz rá kíváncsi, hanem még a legtávolabbi ismerősök is kedveskedni kezdenek, nem is beszélve a rengetegfajta szuper gépről, ami mind nem áll meg a külcsínem feltérképezésénél, hanem komolyan a belső adottságaim érdekelik.