Biztonsággal mondhatom, hogy ha egyszer az ember - pláne a nóraember - allergiás lesz egy vizsgálat során használt kontrasztanyagra, akkor az elkövetkezendőkben már szinte nem is az eredmény tartja izgalomban a következő nagygépes randevún, hanem az ereibe fecskendezett szer hatása.

Az első találkozásom Dr. Nyugalommal, az onkológusommal meglehetősen furcsára sikerült. Egyrészt életemben nem láttam még ilyen orvost, aki a hidegvér határát súroló nyugalommal, alig látható derűvel fogadja a betegeit, másrészt pedig a hamar feltámadt kétségtelen szimpátiámba vegyült valami nyugtalanító hiányérzet. Ennek okára csak a sokadik találkozásunkkor jöttem rá, legyen most elég annyi, hogy az érzelemmentes tények halmaza újabb vizsgálatok szükségességét bizonygatta.

De vajon mi a legijesztőbb a beígért PET-CT-ben? Nem a szűk gép, nem az egész procedúra, nem is az eredmény, de akkor még csak a kontrasztanyag-fóbiám sem jutott eszembe. Egy dolog zakatolt a fejemben: Dr. Nyugalom azt mondta, hogy vizsgálat előtt másfél órára nyugiszobába kell vonulnom egyedül és lazítani, különben fals eredményt adhat a vegzálás! Ez a nevetséges tény olyan érthetetlen pánikot generált bennem, hogy percekig zokogtam összetörten; hogyan tudnék lazítani, mikor épp az készül eldőlni a fejem fölött, hogy a halálnemem a lassabb kötél vagy a gyorsabb lefejezés lesz-e.

Persze a vizsgálat kapcsán a fentiektől eltérően valódi nehézséget okozó, megoldandó feladat híre sem váratott sokáig magára: az időpont egyeztetés miatt durván hamar, órákon belül telefonáló rendkívül kedves hölgy felvilágosított, hogy a kontrasztanyagtól annyira sugárzó személyiség leszek, hogy 20 órán keresztül nem mehetek a lányom közelébe. Azt hiszem, már említettem, hogy egyedül nevelem Picikémet. Nem úgy egyedül, hogy valahol a közelben van egy olyan apa, akire néha, vészhelyzetben lehetne számítani, vagy aki akár egy percet is élt volna velünk együtt, vagy akinek el lehetne mesélni, min megyek keresztül és esetleg támogatólag lépne fel, mondhatom, hogy mindennek eddig inkább az ellenkezője bizonyosodott be. De még csak úgy sem, hogy a lányommal akár egy estére is szívesen különválnánk egymástól. Maradt tehát a minden helyzetben segítő anyukám és az én okos, 6,5 éves nagylányom, aki megértette, hogy aznap este muszáj távol maradnom. Nem akarom előre lelőni a poént, de valójában ez volt a legnehezebb az egész nyüves vizsgálatban.

A PET-CT épülete inkább hasonlít egy ipari parkban sorakozó gyártócsarnok irodablokkjára, így aztán mi, anyukámmal, a suttyó vidékiek alig vettük észre a sok komplexum között a ránk váró diagnosztikai központot. Informálódva a nagy dózisú sugárterhelésről, az elszeparált vizsgálókról, rendkívül színes víziókat gyártottunk az ott dolgozók védőöltözetéről, képzeletben minimum holdjáró szkafanderbe bújtattuk az asszisztenseket, nővéreket. Ehhez képest enyhe csalódást okozott a sorszámomat diszkréten hívó hölgy; pont úgy nézett ki, mint bármelyik más egészségügyben dolgozó, persze ezzel egyidőben némi megnyugvást jelentett a felismerés, hogy a testét fedő páncél hiányában sem lett két feje vagy tíznél több ujja - ettől tehát nekem sem kellett tartanom.

Az emeleti vizsgáló szekcióban folytatott beszélgetés során újra bekapcsolt a gyanakvás-funkcióm, mikor az imént említett átlagos külsejű hölgy a szájon át magamhoz veendő kontrasztanyag mellékhatásait firtató kérdésemre azt válaszolta, hogy ja, akkor én csak sima vizet kapok. Hogy is megy ez? : a parázósak vagy a kérdezősek csak csapvizet kapnak, a többiek meg kontrasztanyagos vizet?

Ezen persze nem volt időm tovább merengeni, mert némi szurkálást követően védőöltözetnek is beillő páncéldobozban megérkezett a vénás kontrasztanyagom. Miután a nővér beadta a szérumot, gyanúsan gyorsan távolodni kezdett tőlem, pár méterről visszafordulva megkérdezte, hogy jól vagyok-e. És milyen az agy para-módja... Mivel a világ történetesen kezdett elsötétedni, így közöltem, hogy lehetséges, hogy mégis el fogok ájulni. Ahogy elnéztem, erre ott valahogy nincsenek felkészülve; igaz, a széket, amiben ültem, nagy küzdés árán hátra tudta dönteni, de a lábam alá csak bajosan talált végül egy hokedlit. Talán ez a tény, mármint hogy itt az emberek tényleg nem szoktak mellékhatásokkal bíbelődni, vagy talán az, hogy összekapartam magam, segített hamar a nyugiszobába - vagyis inkább nyugilyukba - jutni, méghozzá a saját lábamon.

A hozzávetőleg 5m2-es helyiségben már várt a beígért lehúzott reluxa, a sztori tv valamilyen sorozata, egy fotel, nameg a "sima" víz, ami kétségtelenül tele volt cukorral és még kitudja mivel. És akkor megpillantottam a feliratot a falon, ami egyrészt hasznos tanácsokkal látott el a "sima" víz kontrasztanyag ivásával, a vizsgálatra vonatkozó megjelenéssel, a húgyhólyag köbcentijével kapcsolatban, viszont a végére biggyesztett felirat azért szíven ütött: "Ön már sugárzik, ezért kérjük, tartsa a 3 méter távolságot az itt dolgozóktól!" Aztarohadt. Hát ezért menekült tőlem a fecskendezős nővér is - gondolom, úgy hiányzott neki az ájulásos jelenetem, mint "mókusnak az erdőtűz" (ahogy Villám McQueen mondaná).

A vizsgálat maga a ráhangolódáshoz, bekészítéshez, paráztatáshoz képest kismiska; egy szellős csőben kell eltölteni kb 20 percet- vagy még annyit sem. Ha én mondom, bárki elhiheti: a PET-CT-nél már csak a sima röntgen és az ultrahang barátságosabb, már ami a belső fotózkodást illeti. Nulla mellékhatás és ha az ember ügyes gyerek volt, akkor a vizsgálat után még uzsicsomagot is kap kis üdítővel, ropival, keksszel. Szóval aki előtte áll: csak semmi para, gyúrjon az ugyan agyonsugározott, de mégiscsak kedves jutalomfalatokra!

Részemről az igazi jutalmamat csak egy hét múlva kaptam meg: hiába kutatták át az egész testemet, tetőtől talpig, csak azt a két daganatot találták meg, amit a CT. Hihetetlen: az ember milyen boldog tud lenni, ha csak vastagbél és májdaganata van!