Az aggódás-érzés soha nem volt újkeletű a repertoáromban, azonban a többnyire a családtagjaimra, élethelyzetekre vonatkozó parám középpontjába 2018. őszén furcsamód saját egészségem került.

A réginóra legfőképpen kritikával vegyes irigykedéssel figyelte, hogy mostanában tényleg boldog-boldogtalan blogot ír. Pedig még maga is elismerte, hogy vannak tök jó írások és praktikus, egyedi, humoros stb meglátások, elképzelések. Aztán gondolt egyet: 37,02 évesen és ő is belevágott egybe. Nem magasröptűbe, nem műveltségfitogtatóba, nem magvasba, még csak nem is szénhasznosba, csak olyan gyerekesbe, amilyenre mindig vágyott és amivel később foglalkozni akart...

Aztán jött a hónapok óta sejtett diagnózis: vastagbéldaganat, májáttéttel.

Az újnóra még mindig csak 37,47 éves és még mindig egyedül neveli a 6,72 éves gyerekét, de azóta pár dolgot már másként lát. Ilyen pl a blogírás. Az lett a fixa ideám, hogy ha valaki dokumentáltan "színpadra viszi" a kínjait, az egyszerűen nem teheti meg, hogy nem éli túl... na jó - félretéve a rám amúgy sem jellemző túlzott optimizmust - inkább: nem teheti meg, hogy egykönnyen feladja.

Persze ez a régi/újnórázás egy baromság; de ha még nem is változtam meg gyökeresen, minden erőmmel azon vagyok, hogy alapvető habitusomtól eltérően CSAKAZÉRTIS HŐS LEGYEK!