Az aggódás-érzés soha nem volt újkeletű a repertoáromban, azonban a többnyire a családtagjaimra, élethelyzetekre vonatkozó parám középpontjába 2018. őszén furcsamód saját egészségem került.

Világ életemben a szívós-szerencsés fajtába tartoztam, akit soha nem ért semmilyen komolyabb baleset, egy 6 évesen abszolvált tüdőgyulladást, egy arcüreggyulladást, illetve néhány komolytalanabb influenzát leszámítva mindig ép bőrrel megúsztam. Az utóbbi években meg már olyannyira kicsattantam az egészségtől, hogy tűfóbiámat legyőzve kétalkalmas - már-már majdnem rendszeres! - véradóvá avanzsáltam. A már említett, szinte letörölhetetlen, kisebb-nagyobb volumenű aggódós arckifejezésemet látva hol ez, hol az - a családtagok, a barátok, a kollégák, a körzeti orvos, a vérvevős, a szomszédnénik, a boltosok, a stbk - állapította meg, hogy minek biggyesztem a szám, amíg egészséges vagyok. Amúgy tök igazuk volt, de ezt akkor is tudtam.

Nade a bizonyos szájbiggyesztési okot 2018. novemberében alaposabban elkezdtem kutatni, mikor egy vírusnak definiált, három nap halálközeli élménnyel telt hányásos élmény után még hetek múlva is borzasztó hát- és gyomorfájás gyötört. Bevállaltam egy gyomortükrözést, gondolván, hogy minden bizonnyal fekéllyel küzdök.

Az eredmény természetesen - a szerencsés-megúszós fajtámnak megfelelően - negatív lett, viszont kaptam az enyhe refluxomra egy gyógyszert, ami kezdetben úgy tűnt, valóban gyógyír lesz minden problémámra. Ez az idill mindössze három hétig tartott, mivel karácsony előtt döbbenten tapasztaltam, hogy ami fájdalmat eddig a gyomromra fogtam, az a beleimre koncentrálódott, némi véres széklettel karonfogva. Szerencsére kapóra jött a nemrég szedett gyógyszer, természetesen mindezen tünetet rákenve, a problémámat gondosan a szőnyeg alá söpörve celebráltam az ünnepeket, és mivel a tüneteim a pirulák szedésének felfüggesztésével nagyrészt meg is szűntek, próbáltam törölni az elő-előtörő balsejtelmemet.

És vajon mi a legjobb gyógyír az egészsége miatt aggódó kedves páciensnek? Egy januári vérprofinak kikiáltott pszichiáter-kineziológussal folytatott kellemes beszélgetés, mely során meghallgathattam, hogy minden kellemetlen testi tünetemet a kimerültségem, sőt mi több önzetlenségem (!) és esetleg az a csúnya-csúnya cukorfogyasztás, valamint a pajzsmirigyem okozhatja. Hetekre sikerült elaltatni a belül rikoltozó VIGYÁZAT!ÉLETVESZÉLY! hangot, boldogan szedtem a javasolt vitaminokat, étrendkiegészítőket, a lehetőségekhez képest féket szabtam brutális édességevésemnek. Aztán megint jött egy vírusnak titulált 3 napos hányás-sorozat, amivel egy időben ismét pirosra színezett mellékterméket csodálhattam a WC-ben.

Hát igen, van az a parafaktor, amit már nem altat el sem a bűvös kineziológusi vélemény, sem az évekig hallott "milyen jó, hogy fiatal vagy, szép és egészséges"- mantra, és van az az időpont, mikor az ember maga is belátja, hogy muszáj szembesülni a tényekkel. És aztán előre elsiratja magát, a 6 éves kislányát, a közös életüket.

Nálam az önmagam előre-eltemetése nagyjából két hónapig tartott, mert végül márciusi telefonhívással május 7-re kaptam időpontot a szokásos (azaz horror) árakon dolgozó magánrendeléses vastagbéltükrözésre. Bódítottak, de a lényeges résznél észhez tértem; még a brutálisan erős szemüvegem nélkül is jól láttam a daganatot. Fura. Nem éreztem azt, hogy "ott az a rohadék!", nem voltam dühös, akkor még csak ijedt sem, egyfajta "én megmondtam"-nihil költözött belém.

A vizsgálat után az orvos heherészve közölte, hogy ez a "polip" elég nagy, ezért nem tudta lecsípni, műteni kell. Namármost vagy zavarban volt vagy a zoológiai ismeretei hagytak némi kívánnivalót maguk után. Mindenesetre 10 perc múlva, a fizetésnél, már onkológusról beszélt, és több hetes üresjáratról; mondván, hogy csak akkor hoz össze egy orvossal, ha elkészül a szövettan eredménye. Ha a nővérem nincs mellettem, a fizikai és lelki bódulatból nem térve teljesen magamhoz, minden bizonnyal elfogadom, amit mond, hiszen magánrendelésen vagyunk, amiért nem kevés pénzt hagytunk ott, biztos mindent megtesz, hogy a lehető leggyorsabban juthassak ahhoz a személyhez, aki a jövőben segíteni tud... Hát nem. Csak egy vizionálható fehér borítéklengetés kellett; máris megnyíltak a főorvos úr kapcsolati hálói, mintegy a rövid áramkimaradást követően visszatért az internet; másnap mehettünk a CT beutalóért, sebész-randi időpontért és egyebekért. Ez és kizárólag a boríték átadását követően elhangzó egy db emberi mondat, miszerint "megdöbbentünk mindannyian, hogy rosszindulatú daganat van a vastagbelében, de meggyógyul, minden jót" pontosan 20ezer forintunkba került az addig kiperkált 56ezer forinton felül.

És lám! A valaha volt "polip" máris az új nevén lett nevezve: RÁK.