Valójában rengeteg előnye van, ha az emberről kiderül, hogy rákos; hirtelen nemcsak a közvetlen környezete lesz rá kíváncsi, hanem még a legtávolabbi ismerősök is kedveskedni kezdenek, nem is beszélve a rengetegfajta szuper gépről, ami mind nem áll meg a külcsínem feltérképezésénél, hanem komolyan a belső adottságaim érdekelik.
A lehálapénzezett újfajta beutalóim egy komoly lavinát indítottak el, amelynek hatására volt alkalmam az egészségügy számomra eddig teljesen ismeretlen oldalait feltérképezni. Persze megint szerencsém volt: a kezemet rögtön elkapta nővéremék barát-aneszteziológusa, főorvosZoli, aki kellő szigorral és határozottsággal, nameg a lehető leggyorsabb, néha számomra követhetetlen tempóval kezdett végigvezetgetni a diagnosztizálás-labirintusában- mondanom sem kell: ezt és a további temérdek mankó-funkcióját soha nem fogom tudni meghálálni neki.
Arra, hogy kiderüljön, hogy a vastagbelemen kívül merrefelé kell még majd a sebészeknek bennem kapirgálni, egy hetet kellett várni. Ez megint egy olyan időszak volt, amit az ember lehetőleg az ellenségeinek sem kíván, és hiába nincs igazán jóban saját magával, azért na... ez túlzás. A hőn vágyott CT előtti várót is mintha arra rendezték volna be a szemrontóan homályos levendulamezős képével, ablaktalan, szűk keresztmetszetével, az ambulánsan érkezők között áttolt eszméletlen osztályos betegekkel, hogy az ember semmi jóban ne merjen bízni, ahogyan a fejemben zakatoló és kivételesen elég hangosan, hallhatóan súgó belső hang is. És a kritikus pillanatban még főorvosZoli is megjelent, hogy munkaidején kívül első sorból nézhesse végig a hasi, mellkasi belsőségeim premierjét.
Persze, elmondták, hogy a vénás kontrasztanyag milyen kellemetlen tüneteket produkálhat és mivel eddigi életemben még semmilyen allergiával nem kellett felvennie a testemnek a harcot, így most sem gondoltam, hogy egyéb problémáim adódhatnak ezzel, mint bárki másnak. Bezzeg a tűszúrástól és a szűk géptől, sőt még a szemüvegem hiányától is féltem, de miután ezeken a körökön túlestünk, átadtam magam a vizsgálóban felhangzó pittyegéseknek, csilingeléseknek és hangoknak. Néhány perc múlva viszont némi morcogás keretein belül megállapítottam, hogy elfelejtették megemlíteni a kellemetlenségek között az érzést, hogy a kontrasztanyag a szememen folyik ki. De megembereltem magam, ha nem mondták, hát nem mondták, biztos az is csak jelentéktelen véletlen, hogy a fejem szét akar durranni. Épp időben lett vége a macerának, mikor az asszisztens kedvesen ki akart tessékelni, azonban rámnézve döbbenten hívta az orvost. FőorvosZoli már nyomta is a vénámba az ellenszérumot, közben kérdezgették, hogy tudok-e levegőt venni, nem akarok-e megfulladni. Szerencsére - vagyis inkább remélem! - nem tudom meg soha, hogy hogy festhettem ezekben a kritikus percekben, de a döbbent arcokból kiindulva valószínűleg nem neveztek volna be semmiféle szépségversenyre, sőt randira sem hívott senki. Amúgy leszámítva, hogy nem láttam és égett a két fülem között az egész arcom, semmi bajom nem volt, de hiába győzködtem őket, hogy most már minden oké, eltoltak a sürgősségire. Nővérem döbbenten követtett minket és az eseményeket.
Fura egy hely ez a sürgősségi "simogató". Szemüvegem híján amúgy sem láttam túl sokat, de érzékeltem, hogy a sok egymás mellé halmozott ágy utolsójaként egy teljesen magatehetetlen, gépekre kapcsolt néni volt a szomszédom. Pár percig kvázi egészséges kakukktojásként nézegettek a nővérek, végül sürgölődésre kapcsoltak, jött a barátságos vérnyomásmérő és az EKG. A néha ki-kinyíló automata ajtó előtt viszont már láttam, ahogy a nővérem és főorvosZoli sutyorognak... Már csak az volt a kérdés számomra, hogy vajon hány helyen van még áttét.
Nagyon nem bántam, mikor főorvosZoli fél óra múlva mintegy mentőangyalként, saját felelősségre kikért az osztályról, és még a rettegve feltett kérdésemre is válaszolt. Máj. Végre értelmet nyert a gyakorta rámaggatott rosszmájú jelző. Sok biztatással és nem kevesebb újabb rám váró vizsgálat ígéretével sürgősségi betegszállítóvá avanzsált puntonkkal estére megfigyelő ápolóvá avanzsált anyukám hazaszállított.
De végre-végre megölelhettem a lányomat!
