Valójában a májusban kinyomozott májáttétes vastagbéldaganatom kapcsán már az ilyen-olyan vizsgálatok okozta tortúrák során úgy éreztem: én már eleget voltam rákos, ez már most több nyűg volt, mint amire az én kényes, tűfóbiás szervezetem fel van készülve, eleget vezekeltem, most jöhet az új, egészséges életem. Sajnos ez ugyebár nem kívánságműsor, tehát igyekeztem annak örülni, hogy rekordhamar kaptam bélnyúzás-időpontot a város legjobbnak tartott sebészéhez.
Az előzőekből talán látszik, hogy voltak nagy vágyaim, de nem hiszem, hogy az irreális elvárások közé tartozott volna, hogy a műtét előtt találkozhassak az orvosommal vagy hogy legalább a kórházbavonulásom előtt egy nővérrel konzultálhassak a praktikus részletekről. De csakúgy, mint az illúzióim, ezek sem teljesültek, így tehát ismételten igyekeztem annak örülni, hogy rekordhamar kaptam bélnyúzás-időpontot a város legjobbnak tartott sebészéhez. Szerettem volna a kórházi napok előtt belevágni az autogén tréning megtanulásába, amihez egy pszichiáter segítségét kértem, de úgy ítélte meg, hogy a 6 alkalmas tanfolyamot jobb lesz majd a lábadozásomra időzíteni. Mivel tehát ez a vágyam is semmivé foszlott, igyekeztem annak örülni, hogy rekordhamar kaptam bélnyúzás-időpontot a város legjobbnak tartott sebészéhez. FőorvosZoli soronkívüli altatóorvosi vizsgálatot intézve nekem, tollba mondta a testemre applikálandó szükséges bónusz-segédeszközök sorát: centrálvéna és epidurális érzéstelenítés. Otthon elolvasva a mellékhatásokat megállapítottam, hogy egyiket sem akarom, de sajnos ez ugyebár nem kívánságműsor, tehát muszáj annak örülnöm, hogy rekordhamar kaptam bélnyúzás-időpontot a város legjobbnak tartott sebészéhez.
Fentiekből talán kiderül az a lelkiállapot, amibe a május 28-án celebrált MR és a június 13-i időpont között kerültem. A többször leírt mantrám sokszor még csak megragadható szalmaszálnak sem tűnt a teljes bizonytalanság ingoványán egyensúlyozva, de megerősítve magam inkább a kórházi napokra szóló naptárt készítettem a lányomnak, apróságokat vásároltam, abban a naív hitben, hogy ha majd jobban leszek és a börtönöm parkjában találkozhatunk, kedveskedhessek neki valamivel.
Hiába csütörtöki napra esett a műtét, nekem már kedden jelenésem volt az osztályon. Persze tudtam, hogy béltisztítás meg ilyen-olyan aneszteziológus beavatkozások várnak rám, de a több órás várakozást követő bejutásomat követően mégis reménykedve kérdeztem meg, hogy nem mehetnék-e még haza egy rövidke időre. Másnap reggelig kaptam haladékot, nameg egy csomó antibiotikumot és keserűsót. Ja és a nap sikerélménye gyanánt sikerült lealkudnom a centrálvéna-szúrást!
kórházi perspektíva
Úgy jöttem haza 3 és fél óra izgulás-várakozás-becsekkolás után, mint aki több év távollét után szabadul a fogságból. Aztán volt alkalmam megtapasztalni, hogy a keserűsó elnevezés mennyire találó és megállapítani, hogy itthon mennyivel jobb a mellékhelyiségben ücsörögni, mint a kórházban. Persze aggódtam, hogy a lányom, akivel annyira nehezen vettünk búcsút egymástól, hogyan fogadja majd, hogy még hazatértem egy napra, de azt hiszem, ő is örült, hogy délután még játszhattunk és olvashattam neki a végtelenségig.
Másnap viszont már nem volt kecmec: megcsapott a műtéti gépezet előszele. A megbeszélt időpontban, mint aki csak épp egy rövid körről tér vissza, besétáltam a szobába, amit egy nagyon karizmatikus emberrel, Gabival oszthattam meg. A sorsunk hasonló fordulatairól hosszasan beszélhetnék, de ez nem tisztem, szerintem neki regényt kellene írnia az életéről és őszintén hiszem, hogy annak vége "a rákból kigyógyulva boldogan élt még legalább 40 évet" lenne.
5 perc tétovázás után idegbeteg nővérke lépett be, sürgette a gyógyszer-bevételt, az átöltözést, majd két perc múlva visszatérve felszólított, hogy szabaduljak meg minden felesleges applikációmtól, mert anyaszült meztelenül visznek az intenzív osztályra. Ijedten firtattam, hogy ez nem csupán egy epidurális érzéstelenítés beszúrás lesz-e és mindehhez nem kaphatnék-e legalább egy kórházi hálóinget, mire közölte, hogy ők is pucéran mennek a műtőbe (ekkor az ember persze elképzeli, hogy a műtét alatt évakosztümös nővérkék sürgölődnek a szintén hiányosan öltözött orvosok között). Még a fülbevalóimat is kivetette, a látásomtól is megfosztott. 10 perc parázás és Gabi rémtörténeteinek meghallgatása után jött a futár értem, de mikor kiderült, hogy bizony, én vagyok az, aki várja, döbbenten megkérdezte, hogy ugyan meleg van, de miért vagyok így nekivetkőzve. Oké, legalább a szemüvegemet visszavehettem.
A kórház nonpluszultrája gyanánt volt alkalmam kitámasztani az intenzív osztály ajtaját, ugyanis az az egyetlen hely az egész intézményben, ahol nem automata nyílászáró van. Elképzeltem az intenzív ellátásra szoruló, eszméletlen beteget, amint a beteghordó felpaskolja az arcát és udvariasan megkéri, hogy ugyan segítse már a bejutást azzal, hogy kinyújtja a jobb kezét, hogy megtartsa az ajtót... Mindenesetre velem kivételesen szerencséjük volt, szerintem akkora drukk tombolt bennem, hogy az egész osztályt felemeltem volna fél kézzel, ha ez kell ahhoz, hogy ne nyúljon hozzám senki, pláne ne közelítsenek tűvel. Érezhették, hogy kell nekem a tér, mivel egy vérfröcskölésekkel ékített mennyezetű, óriási terembe toltak be, rögtön felszerelvényezve egy monitorra, infúzióra. FőorvosZoli is az eseménynek megfelelően műtős sapkát húzott, a kórházi talicskányi apparáttal érkező nővér hasonlóan az alkalomhoz illő ruhában jelent meg. Kicsit nehezményeztem, hogy hozzájuk képest viszonylag kissé alulöltöztem, mire a valóban a világon az egyik legkedvesebb nővérnek megesett rajtam a szíve és hozott egy kórházi hálóinget, sőt még rám is ragasztotta, hogy a gerinctáji katatás közben még véletlenül se szabaduljak meg tőle. Szóval a feladat a következő volt: üljek fel, helyezkedjek el ügyesen, görbítsem a hátam és tűrjem a szurkálásokat. Ja, azt sajnos nem sorolták, hogy ne ájuljak el! Már akkor éreztem, hogy baj lesz, mikor főorvosZoli még csak kenegette a hátam a fertőtlenítővel. Aztán az instrukciók jöttek: így görbítsek, a fejemet így tartsam és akkor jött a lidokain-szúrás. Basszus, ez még csak az érzéstelenítő!- gondoltam, nagyon koncentráltam, hogy ne arra figyeljek, ahogy szétárad a gerincem mentén, de akkor már késő volt. Hiába a sok jelmez, hiába a sok hűhó, közöltem, hogy sajnos el fogok ájulni. FőorvosZoli elkezdett fenyegetőzni, hogy ha most elfekszem, akkor kezdhetjük az egészet elölről, próbáljak egy kicsit ebben a görnyedt pozícióban lazítani. Elmormogtam egy "hátjó"-t, de akkor már sok kapcsolatom nem volt a külvilággal. Arra tértem magamhoz, hogy kettővel több ember áll körülöttem, eggyel több EKG van rámtapasztva egy vérnyomásmérő társaságában, és épp az ágyam automatikájával ismerkednek idegesen. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok és mi történik, a következő pillanatban meg azt hittem, hogy már vége is az egész műtétnek, aztán rá kellett jönnöm, hogy csak egy jól berendezett színház elfuserált szereplője vagyok... ja nem, a főszereplője! (Mindig elfelejtem, hogy ennek az egész sztorinak én vagyok a főszereplője. Annyira megszoktam, hogy a saját életemnek csak valami huszadrangú statisztájaként funkcionálok, hogy egyenlőre képtelenség átállítani az agyamat erre a primadonna szerepre.)
Nade vissza az intenzív osztályra, a megdöntött ágyra, amiben megint sikerült kivívnom magamnak főorvosZoli kiemelt figyelmét. Szegény. Annyira kellemetlen volt az egész; a rákészülés, a kellékek, a szakemberek, a sok kedvesség, amit ott kaptam, minden... mintha tényleg csak valami rossz filmhez öltöztünk volna be, ahol minden csak olyan, mintha, és mindenki véresen komolyan játssza a szerepét, csak én bohóckodok. Nagyon szégyelltem magam, hogy ennyi embert magam köré seregítettem, ahelyett, hogy egy valódi beteggel foglalkoztak volna, de szerencsére főorvosZoli is belátta, hogy ezt erőltetni teljesen felesleges lenne. Felszabadító volt hallani, mikor kimondta, hogy nem kell még egyszer megpróbálni! Mint amikor a tanárbácsi megengedi, hogy könnyebb kérdések szerepeljenek a témazáróban... de így is kaphatok még ötöst?... vagy legalább kettest? Így is beindulnak majd a beleim műtét után? Így is kaphatok majd fájdalomcsillapítót? Persze - hangzott a fejsimítással ekvivalens válasz.
Boldogan kitartva ismét a lengőajtó jobb szárnyát, visszautamat az osztályra tehát egy félig lefolyt infúzió és kórházi hálóing felszereltségével abszolválhattam és azzal a megnyugtató tudattal, hogy legalább a hátamban nem lesz tű!
A nap második felében esedékes újabb keserűsó-adag elfogyasztása, majd kitermelése ehhez képest gyerekjátéknak tűnt, egészen addig a pontig, amíg egy egyébként tényleg türelmes és empatikus nővér beöntésre invitált. Nyilván nem hiába kaptam az ápolási zárójelentésemben a szorongó jelzőt, hiszen az erősen szimplának nevezhető műveletre sírva-rettegve érkeztem. Pedig a beöntés jó... legalábbis nem rémes. De azért nem bántam, hogy egy ilyen alkalmat elégségesnek ítélt a közönség, nem tapsoltak vissza.
Aznap nem volt már más hátra, mint a jó zokogásba burkolózás; Gabival versenyben sirattuk el magunkat, aztán egymást, aztán a családunkat, aztán egymás családját és újra magunkat, mígnem betoppant egy csodás mentőangyal gyanánt a részemre felkért Altatóorvos. Látva nyűglődésünk, az ágyam végébe telepedett és hosszan beszélgetett velünk. Most már biztosan tudom, hogy az aneszteziológusoknál fantasztikusabb orvosfajta nincs a világon, soha nem felejtem el, hogy az idejét, az energiáját, az empátiáját áldozta ránk totál ismeretlenül. Ráadásul, ha ő nincs, a műtét után durva meglepetés ért volna a belőlem kilógó csövek számát illetően, ahogyan nagyon köszönöm neki, hogy nem akart már rábeszélni az epidurális érzéstelenítésre sem - pedig eredetileg úgy gondolom, ezzel a céllal érkezett.
Megtámogatott lelkivilággal, nameg némi frontinnal vágtunk neki a műtét előtti estének, és amikor becsuktam a szemem azt képzeltem, hogy JÚNIUS 20-ÁN HAZAMEGYEK!!!
