Május 7-től néha vonszolva, néha rettegve, néha apatikusan, néha magamra erőltetett optimizmussal haladtam végig a vizsgálatok - vérvételek, sebészi, onkológusi konzultációk, CT, PET-CT - csak nekem kikövezett útján, hogy május 28-ra, az MR-hez érjek megpihenni.

Ami az MR-t illeti, nem mondom, hogy semmi félelem nem volt már bennem, de kisebb örömként könyveltem el, hogy ezúttal semmiféle kontrasztanyagot nem kellett meginnom. Ettől függetlenül órákig kellett várakozni a nyomasztó folyosón, mígnem főorvosZoli ismét, idejét nem kímélve berobogott. Az előzményeket tekintve persze a kétségtelen hálámtól függetlenül nem feltétlenül éreztem pozitív jelnek az ottlétét, de igyekezvén fittyet hányni a múlt eseményeire, inkább örültem, hogy ha mégis beüt a krach, azaz pl a kontrasztanyag-allergia, megint lesz, aki felpuffadt arcomra visszarajzolja a ráncokat.

A külsőségekről jut eszembe: ezekre a vizsgálatokra igyekeztem mindig úgy érkezni, hogy a ruhámat magamon tarthassam, ne legyen benne fém, és az ékszereken és a látásomon kívül csak a melltartómtól kelljen megválnom. Ezúttal is szoknyában mentem, a nővérke levételét sürgető felszólítására hiába mutogattam büszkén a gumis derekát, őt ez egyáltalán nem hatotta meg, cserébe viszont adott egy lepedőt, amibe bebugyolálhattam magam.

Az 1*1 méteres vetkőzőbe rámtörve az asszisztens kipreparálta a vénámat és tekintve, hogy semennyire sem néztem oda, komolyan hittem, hogy én már meg is kaptam a kontrasztanyagot és boldogan figyeltem, hogy a kis szédülésen kívül az égegyadta világon semmilyen mellékhatást nem találok, hiába kutatok magamban. Később kiderült, hogy a vénámat csak a vizsgálat alatt, kb a 32. percben lőtték be... megint milyen tréfáskedvű volt ez az én agyam!

Szerencsére a vizsgálatról előtte beszélgettem a kolléganőmmel, akinek már volt szerencséje ezt átélni. Tudtam tehát, hogy a legkeményebb technozenére kell számítanom, a kívántnál talán hosszabb ideig. Szíjazás volt, tuctuc volt, melegedés volt, sőt még béllazítót is kaptam a vénámba - mert persze mi lenne más a paraszervem, ha nem ez. A vizsgálat legkellemetlenebb része a mellkasom környékén bizonyos fázisokban produkált rázkódás volt; úgy tűnt, a gép a további életemet szív nélkül képzeli el, ugyanis érzésem szerint nem sok kellett hozzá, hogy kitépje. Az extrameglepetés pedig a már említett késői kontrasztanyag megérkezése volt, közben az asszisztens kedvesen megnyugtatott, hogy már csak három egységnyi technopartyt kell végignyomnom - hogy egy egység mennyi lehetett? talán 5 perc.

FőorvosZoli ezúttal végre megkérdőjelezhetetlenül pozitív karaktert alakíthatott a történetemben: a vizsgálat után azonnal elmondta, hogy szép nyugodt a vastagbéldaganatom, semmi sem akadályozhatja meg, hogy pár hét múlva, pontosan június 13-án megkéselhessenek.

Legfontosabb vágyam teljesült tehát: ott lehettem a lányom óvodai ballagásán június 7-én!